Nyirő Józseffel erről-arról. XXXI. rész
Nyirő József otthonában
Utcakereszteződések, villamosok, tovaillanó gépkocsik, nyüzsgő emberáradat között a Nemzeti Színház hirdetései de más világot idéznek! Nyirő Józseftől játsszák a Jézusfaragó embert.
Ha ebben a lüktető forgatagban a Nyirőék székelyudvarhelyi otthonába képzelem magam, zökkenésszerűen áll meg körülöttem a világ, s szinte elszédít a fénynek, levegőnek, hegyek mozdulatlanságának csendje.
Az évszázados kollégiumok felől jövünk, s még bennünk zeng lépteink visszhangja a boltíves, zárt udvarokon. Át a Küküllőn, fasoron, az úton bivalyszekerek hozzák a Szejke borvizét ősi agyagkorsókban, pöttöm székely legénykék lábujjhegyen egyensúlyoznak a léckerítések peremén, mintha tudnák, hogy a mai Erdélyben legszükségesebb tudomány az egyensúlyozás. Balra magastetejű, magános, büszke mosolygó épület: a Nyirő háza.
A székelység ígéretnek érzi a nemrég épült otthont, kőbeépült néma fogadalomnak, hogy sem Nyirő és asszonya, sem Csaba, Ildikó, Réka nem szakadnak el Udvarhelytől soha.
Nyirő munkáit ismerni ma már „illik”, a Wesselényi-regényt, A sibói bölényt önéletrajza követte: Isten igájában. A katolikus-pap-Nyirő katolikus és pap marad akkor is, mikor falusi plébániáját molnársággal cseréli fel. De őrlés közben ír, ír, a papírlapokat finoman szitálja be a liszt s a malomtól elhódítja az íróasztal. Nyirő élete azonban sohasem válhat papíréletté. Aki olvasta az Uz Bencét. a Havasok könyvét, és Az én népemet, egy csúcsokra hágó, alkotó, áradó erőt ismer meg belőle, többet és teljesebbet, mint amit szemlélődő író elérhet. A betűk mögül érezni lehet a zálogul adott élet aranyfedezetét. S Nyirő otthonát ismerni annyit jelent, mint eggyel többet ismerni Nyirő „munkái” közül. Ismerni keze munkáját, a keze vonásával egyenértékút.
Ő döntötte a földbe a székely kapu és a kopjafás kerítés zömök oszlopait, ő ültette a nemes csemetefákat a többholdas gyümölcsöskertben, ő gondozza a méhest, s a télire vásárolt szálfákat az udvaron ő rakta rendbe.
Szép szál napbarnított székely Nyirő József, majdnem székely gazdát írtam, mert fontosabb számára a család és a háztáj, mint írói összejövetelek nagyképűsége. Úgy mondja, ha ér valamit, amit ír, minek az időt egymás méltatására pazarolni?! – Siker? Igen, már majdnem a legtöbb európai nyelvre lefordították az írásait, de vajon nem többet ér-e, ha egy üveggyári székely kapus megérzi Az én népemből a székely végzetet, a szeretete jeléül egy ládikó üvegtányért küld, megmosolyognivalót, tisztaszívű egyszerűségében… Nem fontosabb-e, hogy öreg, messzire szakadt, gyümölcstermelő erdélyiek könnyes leveleket írnak? Nem az-e igazi célja és értelme az írásnak, hogy azok előtt fedje fel sorsuk értelmét, akik ezt a hétköznapokba rejtett drámai életet élik?
Szőke, tömör bútorzatú verandán beszélgetünk ezekről, s közben el-eltérünk a mondanivalóról, amint a szilárd, széles ház játszi díszei megfogják a szemünket. A kerítésen ütemesen ismétlődő zsindelytetős kopjafák – hát a háztetőn észrevette-e a „varjúkárogó”-t? –, de látni kell a „csíki festékes” szőnyeget is az ebédlőben, aztán a székely ház elmaradhatatlan „leső ablak”-ját a gazdasági udvar felé, hogy nem jár-e tolvaj a ház körül – a szőttes takarókat az emeleti hálószobákban –, s hát a dolgozószoba kimaradhat-e vajon, mikor ott minden kép, minden szöglet Nyirő életének egy darabkája… Áhítattal mutat egy réges-régi korsót, szülőfalujából, Székelyzsomborból; – a képek? a napfényes, kopjafás temetőt Haáz Rudi festette, a székelyudvarhelyi népművészet megmentője – azt a nagy színfoltokkal ható hegyi tájat nem is festhette más, mint a zalatnai Gruzda –, mellette, a Nyirő-fej szénrajza Nagy Istvánnak, a megőrült művésznek első dolga – ezek itt meg nevezetes képek, mert Gál Ferencnek, a kőmíves családból származó székely legénynek munkái, aki a kolozsvári munkásotthonból világtárlatok kiállítójává fejlődött. Az íróasztal sarkán az az erdei kobold egy vasúti őr keze munkája, szoktak így a székelyek, lenyesegetni egy pajzánabb formájú faágat, s egy-két metszéssel figurát faragni belőle. Azok a papírból kivágott, agyagból gyúrt remek állatok egy kis bányászgyereknek, Lázár Lacinak* a munkái, őt nemrég fedezte fel Nyirő s Haáz Rudi, s azon nyomban gyámszülőtársaságot szerveztek a neveltetésére. Igen, ebben a dolgozószobában nemcsak regény-székelyek sorsa szövődik.
De a ház dísze, leghangulatosabb pontja a „virágerkély”. Itt ír Nyirő, s többnyire itt is alszik, a szabadban, nyári égzengéstől, őszi dértől sem riadva meg. Nemhiába Nyirő álmodta ilyennek. A virágerkélyen viruló, ami közel van s országnyi távlatot nyújt a messze. A nyíló perlargóniák mellett tulipános, csillagos, félholdas kicsi kopjafák állnak, mint virágpálcikák: egy nép múltja egy virágládikában…
S amerre a szem ellát, a hegyek teste csupa történelem: őskori, névtelen népek kultúrájának lelőhelye a Budavár, őrtorony emlékét őrzi a Csicser, a tüzet hányó Hargitának vulkántörmeléke, a Szarkakő, s a völgyben 1937 történelmét éli Székelyudvarhely.
Magyar Út, 1937. október 7. (VI. évf. 41. szám) 4. oldal Sz. Weress Jolán
/*/ Lázár László középiskolai tanulmányait a művészi hajlamaira, tehetségére felfigyelő Nyirő József támogatta. A székelyudvarhelyi katolikus gimnáziumban végzett 1944-ben. Orvosnak tanult. Hazájában és a nemzetközi tudományos életben elismert kutató, orvosi szakíró. Nyírő József a Keleti Ujságban két cikkben fedezte fel és karolta fel Lázár Lászlót, 1935. június 30-án és július 7-én.