Csuka Zoltán: Az ősök földjén
A gyorsvonat átzúg a Barcaságon,
a táj fölött s húsz év fölött szalad,
húsz éve már, hogy surbankó koromban
bejártam itt ez ősi tájakat.
Apámmal együtt jártam ezt a földet,
Brassót, Kovásznát és a Hétfalut,
Zágon felett még égett ama csillag –
mostan nem láttam. Talán kialudt?
Ez itt a föld, az őseimnek földje,
mely messze űzte el székely apám,
szászok hazáján át a lomha Bánát
legvégére kergette hajdanán.
Én ott születtem, az a furcsa égbolt
ívelt először forrón énfölém,
székely s szász vérből olvasztott magyarrá,
öt nyelven izzó Dunatáj szívén.
S míg vándoroltunk Bácska és a Bánát
égbebámuló város-falain,
magam is sokszor éreztem, hogy Erdély,
az ősi föld magához visszaint.
Itt járok újra, most már egymagamban,
s bár érzem is, hogy otthon járok én,
a roppant Cenket sírhalomnak látom
s a Barcaságról hideg száll felém.
És ideint a véletlen szülőföld
bolyongó és nyugtalan életem,
s itt érzem csak, hogy mosti otthonomban
igaz hazámat ott sem lelhetem.
Oh Dunatáj és szétszakadt magyar sors,
vihartól vemhes sötétbarna ég!
száz átok zúg és záporoz fölöttünk
s mellünkben fáj a régi büszkeség.
Rohanj vonat, száguldj az ősi tájon,
még állnak s élnek a kicsiny faluk,
még intenek futó testén a földnek,
mely értelmetlen pusztulásba fut.