Bódás János: Füst és fény

De szánandók, szegények,
kik óvatosan élnek,
s mint a füstölgő tűzhely,
spórolnak a szívükkel.
Minden nyílást bezárva
füstölnek, mint a gaz,
gőzölnek, mint a trágya.
Ellengő életük,
mely alig-alig moccan,
kitart, keserves hosszan,
s keserű és fanyar,
orrot, szemet facsar.

Úgy szép a tűz, ha lángol
s nem óvatoskodik,
de leég a porig!
Léte nem senyvedés,
füstje, korma kevés,
vívja a végtelent,
pusztítva is teremt,
s tékozlón osztja szét
a fényt, a fényt, a fényt!

Lobogó, bátor élet,
ez szép és ez igaz!
Ne füstölögjek én sem,
mint nyirkos rőzse, gaz.

Árnyékba, sutba mélyen
ne bújjak mint a gyáva:
álljak magasztos eszmék
zúgó léghuzatába!
Szelek, lázítsatok,
viharok, szítsatok,
nagy elvek, igazságok,
ti lobogtassatok!
Égjek bár gyorsan el,
lángoló csóvaként,
de míg égek, hadd ontsam
a fényt, a fényt, a fényt!