Bódás János: Lelkek parasztja

Apám paraszt. A föld parasztja.
Amit vet, azt le is aratja.

Sok küszködését a tavasznak
megfizeti nyáron az asztag,

amely a szérűben aranylik
s minden kalász ad hatvanannyit.

Én a lelkek parasztja lettem,
eddig csak szántottam, vetettem

s még hosszú évekig, ha élek,
vetője leszek az Igének

s elkophat rajtam a palást,
nem érem meg az aratást.

- Boldog, ki megpihenve néz szét
s látja vetése zöldelését,

látja, hogyan szökken kalászba,
s hogy munkája nem volt hiába!

- Próféták sorsa lett a részem:
elszórni magamat egészen

sokszor szívek kemény falára,
vagy süket pusztába kiáltva.

De vetek, magam megtagadva,
a növekedést Isten adja.

Eszköz vagyok, mely gyorsan vásik
s nem tart ki a nagy aratásig,

de, - amíg éltet – boldogan
Istennek áldozom magam

s tudom, hogy nem vetek hiába,
mert egyszer majd, - csodák csodája –

én is maggá, kalásszá válok,
learatnak égi kaszások

s az Úr, - ha rám hull Fia vére –
betakar mennyei csűrébe.

                      1933