Karácsony Sándor: Egyetem Kolozsvárott

I.

A kolozsvári egyetemet az 1872. évi XIX. t.-c. létesítette. Elődeitől és előzményeitől többé-kevésbé függetlenül született meg ez a nagy kincsünk, hiába keresgéljük össze a nyomokat, mely régebbi századokból hozzávezet, erőltetett marad a rendszer, ha szerves és intézményes folytatásként disputálja ránk azt, ami becsületes mivoltában igenis kezdet. Kolozsvárnak nem valamely régi alapítású iskolája nőtt meg egyetemmé, hanem lett neki Erdély „fővárosának” a XIX. század utolsó negyedében egyeteme, mint ahogy Nemzeti Színháza is lett, mert dukált neki, helyesebben szólva Erdélynek, a budapesti hasonló intézményekhez képest kisebb arányokban mind a kettő. Ha pedig joga volt ezekez, egészen természetesen Kolozsvárra kellett kerülniök, mert ugyan hova máshová kerülhetett volna? Kolozsvár volt a legnagyobb erdélyi város úgyszólván minden tekintetben. Más volt az eset későbben Debrecenben, ahol a már meglévő csonka egyetemet vette át az állam s építtette ki teljes egyetemmé, ott valóban folytatódott régebbről valami. Kolozsvárott 1872-ben megkezdődött az, mi Debrecenben folytatódott.

    Egészen más kérdés aztán már az, hogy vajon ez a vadonatúj iskola filiájának bizonyult-e, vagy sem a Budapesten központosult tudományos és nevelési politikának? A válasz önként tolulna sokak ajkára és mégsem olyan egyszerű, vagy könnyűszerrel megfogalmazható, mint amilyennek eleinte látszik. Elméletileg valószínű, hogy a hagyományos és életerős erdélyi szellem a jövevény munkásságán is hamarosan és jellegzetesen meg kellett hogy tessék. A valóságban nem igazolódik ez a feltevés minden kétséget kizáró módon és mértékben. A valóságban ugyanis a kolozsvári egyetem tanárainak és diákjainak gyakorlata szerint egyképpen inkább Budapest és Nagymagyarország előszobája, mint sem. Színt és zamatot adnak egész Magyarország kultúrájának, de nem ők nyomják reája sajátos bélyegüket, még csak nem is módosítják azt résztvételük arányban észrevehetőleg. Még maga Erdély sem válik általuk annyira jellegzetesen Erdéllyé, mint a XVI., XVII., XVIII. században, sőt a XIX. század első felében is Erdély tudott lenni. A sokiskolájuakról, a vezető rendről, a felső rétegről mondjuk ezt természetesen, nem a népről.

    Még eggyel odább helyesbítjük szavunkat: nem is mondjuk mindezt, csak mondanánk, illetve mondhatnánk, ha a most elmúlt 22 esztendő közbevettetése elmarad. Ennek a 22 esztendőnek sok szó esett már az átkáról: szenvedéseiről és pusztításairól, beszéljünk egyszer egyet-mást az áldásairól is. Hiszen az Isten csapása mindig áldás is egyben s ezúttal sincs egyébképpen. A kolozsvári egyetem és vele együtt az erdélyi hagyomány (nevelésben és egyetemes kultúrában) próbatételének évei és évtizedei alatt vizsgázott le, szeretnénk ideírni, de ennyit mondani mégsem merünk. A vizsga még csak ezután esedékes, az újraegyesülést követőleg. Az elmúlt 22 esztendőben csupán megmutatkozott az erdélyi magas-kultúra, a kolozsvári egyetem hatásmezeje. Meglátszott, hogy egyáltalában: van.

    Az erdélyi magas-kultúra olyanforma helyzetbe jutott az utolsó 22 esztendőben, mint annakidején a finn szellemi élet az orosz birodalomba bekebelezés után. Ahogy a finnek elszakadtak a kultúrakölcsönző svédektől és szerencséjükre szerencsétlenségükben lényüktől idegenebb, sok tekintetben fejletlenebb kultúrközösségbe jutottak, ugyanúgy tetszettek meg az erdélyi lélek sajátos színei a szenvedés és elnyomás alatt világosabban, mint előbb, nagymagyarországi kultúrközösségben. Ki beszélt 1918 előtt erdélyi irodalomról? Ki vette komolyan Kolozsvár sajtóját? Ki mert volna önálló székely szellemi világról még csak álmodni is? Akármilyen keserves volt az ára, mégis úgy látszik, Erdélynek is rabságban kellett sínylődnie, hogy önmagára eszmélhessen, saját életét ne csak megpróbálja, de kénytelen is legyen élni.

    A közeljövőben fog kiderülni, van-e hát voltaképpen ez a sajátos erdélyi magas-műveltség, van-e a kolozsvári egyetemnek erdélyi hagyományokból táplálkozó kútfeje. 1918-tól az idei ősziig bedugult ez a kútfő, pangásra volt ítélve ez a kultúra. Szinte nem is mernők hánytorgatni lehetőségének a problémáit, ha titokzatos módon nem táplálta volna az ottani szellemi tenyészetet mégis. Kell lennie valamilyen formában életet adó erőnek azon a földön, éppen az a kérdés: milyen formájú mekkora intenzitású, miféle természetű ez az erő? Egy kicsit a jövőt is érdekli az erre a kérdésre adandó felelet. Mi a kolozsvári egyetem, vagy ha jobban tetszik, az oláh uralmat átvészelő erdélyi magas-kultúra titka?    

II.

Talán nem kell előzetesen bocsánatot kérnem érte, ha ilyen megtartó erőkül szinte kivétel nélkül csupa megfoghatatlan elvet sorolunk fel. Hiszen ha akármi megfoghatóságot tételeznénk fel erő gyanánt, könnyen érhetne bennünket a naivitás vádja. Hát csak nem beszéljünk talán, hogy a hódítók megfogatlan hagyták volna, ami megfogható. Bizony nem tartotta meg az erdélyi magas-kultúrát sem tanszék, sem laboratórium, sem szeminárium, sem könyvtár, de még az egyetemen korábbról kelt diploma, vagy az azzal járó tudás sem. A hozzáértést ki lehet vallatni, le lehet másolni, alárendelt jelentőségűvé lehet degradálni. A diplomát értéktelennek szabad nyilvánítani. A könyvtárat be lehet csukni, de le lehet szoktatni egy egész generációt az olvasásnak nemcsak a kedveléséről, hanem még a technikai ügyességéről is. A katedrát oda lehet adni másoknak, be lehet tölteni huszadrangú egyéniségekkel még úgy is, hogy az illető esetleg a kisebbségből származó személy. Az intézmények támadhatók, pusztíthatók, megsemmisíthetők. Az elvek – örökebbek.

    Végnélkül vitatható volna például, hogy egy-egy Apáthy, Imre József, Purjesz, Böhm, vagy Schneller professzori egyéniségből áradt-e elegendő mértékben megtartó erő Erdély számára az elmúlt két évtizedben, pedig igazán a legelismertebb nagyságok névsorát emlegettük fel ezúttal. Nehéz volna bizonyítani, hogy – Böhm mondjuk – axiológiája sugalmazta az oláhok teremtette való világ fölé az örök, virtuális kellő világot s ez utóbbi győzött. Pedig még tetszetős is lehetne egy ilyen keretet kitöltő több hasonló feltevés. Nem is volna túlságosan nehéz feladat összekeresgélni a szükséges adatokat. Hiszen a Szegedre költözött kolozsvári egyetem, hála Istennek, igazán hivatásának magaslatán állott és örvendetesen színvonalas professzorátusa is volt. Nem adhatna megnyugtató eredményt mégsem.

    Az elveket kell megkeresnünk. Mik voltak azok az Erdély-szerte élő és ható elvek, amelyek egy-egy Apáthynak, Imre-családnak, Purjesznek, Böhmnek, vagy Schnellernek otthont, lehetőséget, érvényesülésre módot, kifejlésre nyugalmat, tápot, levegőt, közösséget Kolozsvárott egyszerre csak lehiggadtak, kivirágoztak, biztosítottak? Mi volt az oka annak, hogy olyan tudósok, akik eddig csak harcoltak, szenvedtek, meddő évekkel megverve raboskodtak, itt Erdélyben, utódokból egész iskolát teremtettek maguk és tanításaik köré? Még tovább menve, miféle termő-elv adakozó jókedve tette lehetségessé a magyar életet egy ilyen életet merőben tagadó és megölő légkörben négy lustrumon át olyan átütő erővel, hogy az még az itteni magyar szellemi életre is termékenyítően hatott?

    Az intézmények halottak, a személyiségek talányosak. Az elveket keressük!  

III.

1. Az első megtartó, nagyerejű és hatalmas termőkedvű elvet már az 1550-iki tordai országgyűlés pedzi, az 1557-iki dadogva már fogalmaztatja megfele, az 1564-iki kibővíti, az 1568-iki még nagylelkűbbé teszi, de végérvényesen az 1576-iki marosvásárhelyi országgyűlés önti formába. A szabad vallásgyakorlat egészségesen korlátozott s így gyakorlatilag is élhetővé tett elve ez: a négy recepta religio rendszere.

    A kolozsvári egyetemen is igen bölcsen érvényesült ez az elv olyanformán, hogy nem volt sem ilyen, sem olyan teológiai fakultása az egyetemnek, de működtek mellette ilyen és amolyan teológiai akadémiák, amelyek a saját autonómiájukon belül az egyetem filozófiai fakultását beleépítették a maguk tantervébe. Milyen nagy áldásvolt ez minden irányban, mutassa csak az az egy szerény észrevételünk, mely hangsúlyozza egyfelől a kolozsvári református teológiai akadémia rendkívül magas színvonalát, másfelől azt, hogy az evangélikus vallású Böhmnek és Schnellernek milyen illusztris másvallású lelkipásztorok vannak a leghűségesebb tanítványai gárdájában.

    A négy recepta religio rendszere azonban az egész erdélyi magas-kultúrába beleépült és azt nagy megpróbáltatások közepette is időállóvá szilárdította. Az erdélyi magas-kultúra nem közömbös, hanem türelmes világnézet és hit dolgában, sőt – ami már több a türelmességnél – egymással szolidáris, munkaközösségre kész és képes. Aki ennek a ténynek a jelentőségét fel próbálja mérni, elsősorban arra gondoljon, mi lett volna egy kultúrharcban őrlődő, vagy akár csak egymás sorsával mit sem törődőn közömbös magyarságból az ortodoxia kellős közepén, mikor az az államvallás és hódító szándékához a hatalom is segíti szállítani a fegyvereket és a muníciót?

2. A másik ilyen régi hagyományú, de mai napig eleven erejű kulturális elv a gyulafehérvári akademicum collegium Bethlen Gábor-funkció elve. Hét évvel idősebb az elv végső megfogalmazása magánál az iskolánál, ez 1622-ben született, amaz 1629-ben kelt: a főiskolai grádust végzett papok és azok maradékai éppen olyan nemes emberekké lettek tanultságuk folytán, mintha csatába szereztek volna hírt-nevet maguknak. Tanult embernek lenni: kiváltság és dísz, ez az elv nagyon meglátszik az erdélyi magas-kultúra szervezetén és színvonalán mind a mai napig.

    Elsősorban a diákság verbuválásának a módszerein vevődik észre szembeszökően. Itt a szelektálás felelősebb, mint Magyarország-szerte, tehát igazságosabb is. Értemegy a tehetségnek, megkeresi és felsegíti őket. A székely apa, aki valamelyik istenhátamögötti falucskából beszekerezteti a fiát, egy elemózsiás tarisznyát, meg egy kis ruhaneművel teliduggatott másik motyót nyakába akaszt, megcsókolja, pofonveri és otthagyja a gimnázium kapujában, legyen ember belőle a maga lábán – itt jelkép jelentőségű figurává válik. Bod Péter malacot őrzött gyermekkorában, aztán irodalomtörténeti alakká lett – mert az erdélyi diák nemes ember, a nemesség pedig kötelez. De elképzelhetni, milyen méltóságteljes, belső egyensúlyozó erővel áldott lelkű, tisztelt és becsült, bár szerény és puritán megjelenésű valaki ilyen helyen a professzor is. A hagyományos iskolapolitikai elv már sokat megmagyaráz a fentebb felsorolt professzori névsor talányai közül is.

3. A harmadik elv egy természetes nevelési rendszerből folyó autonómiának a szintén elég régi dátumú elve. Voltaképpen ez is kettős dátum feszültségéből származik, akárcsak az előbbiek. Apáczai Csere János két beszédének a dátumairól van szó. Az első beszédet Gyulafehérvárott tartotta 1653 novemberében a bölcsesség tanulásáról, a másikat 1656 novemberében Kolozsvárt „de summa scholarum necessitate earumque inter Hungaros barbariei causis.” A második dátum talán soha be sem következett volna az első nélkül. De együtt a kettő: az egyetemi autonómia örök szépségű magyar esete. A professzor, akit a fejedelmi önkény, a kartársi irigység és az idegen befolyás önkénye büntetésből tett át Kolozsvárra, megőrizte az egyetem autonómiáját, mert beszéde se nem halkabb, se nem hangosabb egy elvi magasságban mozgó bátor és művelt iskolapolitikai értekezésnél. De megőrizte az autonómia méltóságát a diákság is, mert utánament a tisztelt és becsült professzornak: számára nem ott volt az egyetem, ahol a tanszék és a diákjóléti intézmények vannak, hanem ahol a szellem eleven letéteményese, a kiművelt emberfő szólásra nyitja szigorú szabású, de okosan szóló ajkait.

    Ez az autonómia talán még a többi eddig felsorolt elvnél is erősebben érvényesült a kolozsvári egyetem falai között. Érezhető már abban, amit a professzorok általában véve tanítottak az emberről. Többé-kevésbé ezt az autonómiát tanították, akármelyik katedráról szóltak. Böhm feltételei ugyan mik lehettek: a kellő a való mellett, a szabadság, a szellem, mint öntét. Schneller a személyiség pedagófiáját hirdette. A nagyapa Imre Sándor, az irodalmár ilyeneket ír: A tudomány szükségét megéreztük, úgy, a hogy dolgozva iskolai tanulmánnyá is tettük, sajátlag pedig a tudomány még el sem készült. A fiú, Imre József, a szemészprofesszor orvosi etikát ír és vidéki városa, melynek szemkórházát megszervezte, mielőtt kolozsvári tanszékét elfoglalná, évtizedek múltán még mindig nem tudja felejteni hátrahagyott jó emlékezetét s őt választja meg és küldi be saját képviselőjéül a felsőházba. Az unoka Imre Sándor, a pedagógus egyesíti személyében a modern eszmék forradalmi hevét, az iskola függetlenségének a konok kötelesség merev és forró formáját és hevét, végül a pedagógia problematikájának sajátlagosan magyar és mindenekelőtt történelmin hagyományos megoldandó feladatait.

    A kolozsvári egyetem autonómiáját egyéb áruló nyomok is jelzik. Először is magyarabb, önállóbb, sőt sokszor exotikusabb is, mint a budapesti. Nyelvész professzora Arany János szerint „sem arra megy, merre Hunfalvy Pál int”, s azért olyan „boldogtalan góbé”, hogy amit ő szenved, „mi ahhoz a lóbé”. És bár nem majmolja Budapestet, sőt a Budapestről nyugatra eső művelt Európát sem, mégsem marad elszigetelten. Budapest feje fölött fog kezet Nyugattal, még pedig mint önálló, egyenértékű fél: nemcsak kap megfejteni való problémákat, maga is ad fel ilyeneket Nyugatnak cserébe. Gondoljunk csak a német katedra összehasonlító irodalomtörténeti füzeteire, annak furcsa és egyéni, de mindig érdekes és európai tudósvilág szerte érdekkeltő Petőfi tanulmányaira, vagy Apáthy István külföldi munkásságára, vagy arra, mennyit kérlelik Böhm Károlyt német részről, hogy ne csak magyar nyelven filozofáljon. Autonómiát látunk egyébként abban a szerénységben is, ahogy Purjesz az orvosi beavatkozás határait hangsúlyozta az emberentúli természeti erők hatásával szemben. Általában véve szerényebbek voltak a kolozsvári tudósok a budapestieknél s jobban hangsúlyozták a problémák megoldásaink hipotéziseinél azok transzcendens gyökerét. Szerintünk ez a magas-kultúrát szabadabbá, a kiművelt emberfőt autonómabb jelenséggé nemesíti, mint amaz. Famulusok helyett munkatársakat és utódokat is biztosabban nevel.

4. Utoljára hadd említsek még egy elvet, amely mindidáig nem termett érett és élvezhető gyümölcsöket. A misszió elve ez, mely a múltban égő vággyal fordult az oláhok felé, de eredményt, időállót alig mutathat fel. Lukaris Cirill és Bethlen Gábor tárgyalásaira gondolok, bibliafordító oláhokra, Coresi diakónusra, Lorántffy Zsuzsánna fogarasi iskolájára, a csíksomlyóiak messze határon túl terjeszkedő missziós és kultúrtörekvéseire. Ebből a régi tűzből a kolozsvári egyetemen már alig pislákolt valami. Ezért nem is lett aztán folytatása a Kolozsvárt húsz esztendeig élő oláh egyetem a magyarnak semmiféle vonatkozásban. Az az érzésünk, hogy e tekintetben nagyok a mulasztásaink és sok a tennivalónk.        

    IV.

A kolozsvári egyetem és az erdélyi magas-kultúra megélt a nagy próbatétel idején. Vajon élnek-e, elevenek-e még, hatnak-e, új világot teremteni, új életet élni, új generációt felnevelni és elindítani képesek-e még hagyományos régi elvei. A közeljövő mutatja meg. De hitünk és reményeink szerint valóban meg is mutatja hamarosan.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf