Nyirő Józseffel erről-arról. [XLV. rész]

    - Virtusból lettem író, virtusból voltam éveken át falusi molnár (mondta Nyirő József a Színházi Élet szerkesztőségében), mert székely vagyok, s a székely ember életében mindennél fontosabb a virtus. Egyik kidei cimborámmal fogadtam le jókora pénzbe, hogy írónak is vagyok olyan legény, mint molnárnak, s megírtam életem első novelláját, aminek ez volt a címe: a Jézusfaragó ember^*. Elküldtem a Keleti Ujsághoz, és három hét múlva már magam is a szerkesztőség tagja voltam. Ott azután alaposan megtréfáltak a nagy virtuskodásom miatt. Szigorú tél volt az idő tájt, s mi kabátban dideregtünk a redakcióban. A hatalmas kályha hidegen fagyoskodott a sarokban. Egyszer csak hallom, hogy a kollégák vitatkoznak: „Olyan ember nem született, aki ebbe a rongy kályhába tüzet tud gyújtani. Egy ember volt, aki elbírt vele, a szolga. De az meg visszament a falujába.” Csak hallgatom a vitát, s ágaskodni kezd bennem a vér. Olyan pedig nincsen, hogy én ne tudjak valamit megtenni, amit más emberfia megcselekedett! Nekigyürkőztem, kimentem az udvar végén lévő fáskamarába, jól megpakolva visszatértem, s tíz perc múlva lobogott már a tűz. Gőgösen körülnéztem, és egész télen át fűtöttem. Csak kitavaszodván tudtam meg, hogy álnokul összebeszéltem ellenem a kollégák, virtuskodó természetemet fordították hasznukra.

    - Az ilyen virtuskodás végigkísért eddigi életemben, s most már kísérni fog eztán is. Egyszer jó származik belőle, máskor meg reáfizetek, de ez már hozzátartozik az élethez. Szóval, hogy folytassam, újságíró lettem, s az is maradtam vagy hat esztendeig, míg aztán reájöttem, hogy egyszerre nem lehet két úrnak szolgálni. Vagy újságot csinálok, vagy regényt, meg novellát írok. A regényt választottam. Kis családommal, feleségemmel, Csaba fiammal, meg Ildikó lányommal elköltöztem Székelyudvarhelyre. Ott építettem meg az otthonomat, tiszta székely stílusú villát, szép nagy kerttel, s ott élek, dolgozom boldogan.

    - A színházzal nem sok közöm volt eddig. Még a mozihoz több, mivel vagy három évig művészi vezetője voltam egyik kolozsvári mozinak, s ha kedvem volt, ha nem, egész napon át filmeket néztem. Nem volt ám hiábavaló fáradság, mert sokat tanultam a filmből.

    - A műkedvelősdit kedveltem, s részem is volt benne. Talán négy esztendő előtt megírtam a Júlia szép leány című balladajátékomat, prózaíró létemre csupa versben, s ezt a balladát műkedvelőkkel eljátszottuk egész Erdélyben. Magam tanítottam be minden szereplőt, előjátszottam a szerepeket, s még a díszleteket is magunk csináltuk Haáz F. Rezső festőművész tervei szerint. De csodálatosan szépek is voltak ám. Sose felejtem el, milyen nagyon buzgólkodtunk a díszleteken. Nyolcan-tízen összejöttünk, dolgoztunk, s mire felfáradtunk, műhelyzsúrt tartottunk. Volt azokon minden. Sütemény, meg hús, meg bor, még szalonnasütés is, mert az a dísze-virága minden ételeknek: a sült szalonna.

    - Mikor mindennel készen lettünk, odahaza hatszor egymás után eljátszottuk, aztán nekivágtunk vele Erdélynek. Több mint hatvanezer lélek nézte meg a Júlia szép leányt. Nagyon szerették, és magam is kedveltem ezt az első színpadi munkámat. Most majd talán még többet látni fogják, mert opera lett belőle, Ottó Ferenc zenéjével s nemsokára be is mutatja a pesti Operaház.

    - Egyszerre játszottunk színpadon én meg a kislányom, a tündérkém. Ildikó lányom, aki most tizenhárom éves, és Vásárhelyt jár a francia iskolába. Kilencéves volt akkor, amidőn az iskolában eljátszották a János vitézt, és az én Ildikóm volt az Iluska.

    - Ami a Jézusfaragó embert illeti, az furcsán született. Megírtam az első felvonást, és elrejtettem a fiókomban, mert az a szokásom, hogy szeretem, ha kihűl a szó, mielőtt megválok tőle. Valahogy eljutott Pestig a híre, s egy szép napon lejött Patkós György, a Nemzeti Színház titkára, s kéri a darabot. A darab pedig még sehol se volt. Bizony, ha az idei nyár nem lett volna olyan esős-csúf, mint volt, nemigen tarthattunk volna kora őszi premiert. De mert hogy Patkós György kétheti vendégsége idején állandóan esett, nem lehetett kaszálni, hát befejeztem a darabot.

    - Felküldtem Pestre, s három nap múlva jött már a válasz meg a szerződés. Úgy ment minden, mint a tündérmesékben… Aztán a próbák… Micsoda csodálatos hetek voltak azok! Németh Antal igazgató úr, meg a színészek étlen-szomjan dolgoztak késő délutánig. De még a műszakiak is. Volt köztük egyik, Kis Dénesnek hívják, ő is udvarhelyi székely, hát ő olyan izgatott volt, hogy én se különben.

    - Ismeretlen világ volt előttem a színház, de nagyon jó volt megismerkedni véle. Aztán jött a bemutató, a siker, s bevallom, még most is kábult vagyok a nagy mozgalmasságtól.

    - Hanem egy dolog nagyon fájt nekem. Az, hogy az én kis Ildikóm nem látta. Egész előadás alatt, ahogy figyeltem a darabot, mindig csak Ildikómon járt az eszem. El is határoztam, hogy kárpótlásul írok neki egy szerepet. Már bontakozik is bennem a téma…

    - Az is eszembe jutott, hogy ennek a darabnak minden szerepét magam is el tudnám játszani. Úgy bennem él, úgy belőlem való minden szava.

    - Sok mulatság volt ám a bemutató körül. Még plágiummal is megvádolt egy levél. Azt írta valaki benne, hogy ő már negyvenöt esztendő előtt látta ezt a darabot. Mérges lettem, s utána kutattam a levélírónak. Hát aztán kiderült, hogy húszéves gyerekember írta, s hibbant is az istenadta.

    - Aztán a premieren találkoztam egy jó székely írócimborával. Faggatom, hogy s mint tetszett? Azt mondja a cimbora, jó volt az egész, de neki igen nagyon tetszett az a mondat, hogy: „Ha édesanyám ilyen jó fenyőízzel szoptatott volna, ma sem tudott volna elválasztani.” Azt mondta a cimbora, hogy ez volt a legjobb…

    - Azt is meg kell mondanom, hogy én nem tudom magamra venni a frakkot. Nem jól vagyok benne. Hát aztán miattam a színház urai se vették fel a frakkot, hogy ne legyek egyedül szmokingban a premieren.

    - Most Dunaföldvárra utazom rokonlátogatásra. Szászi Ádámnéhoz, aztán megyek haza, a házamba, még Vásárhelyre, az én édes ki boszorkányomat viszontlátni. Mert szép volt Pesten, jó volt Pesten, minden mennyei gyönyörű volt, de már nagyon vágyom a békességre.

    Ezeket mondta a Jézusfaragó ember írója, aki minden siker, minden ünneplés közben kis boszorkányára gondol, a marosvásárhelyi francia iskola növendékére, Ildikóra. Hát ilyen ember Nyirő József…

    Színházi Élet, 1937. október 17-től 23-ig (XXVII. évf. 43. szám), 20–22. oldal