Borbély István: Az erdélyi magyar szépirodalom
Ha én szépprózaíró volnék, nem csinálnék egyebet, mint sorra venném jóbarátaimat és jóismerőseimet, elmondatnám velük életüknek folyását s aztán leírnám azt. Meg vagyok győződve róla, hogy soha ki nem fogynék a szép, mély és tanulságos témákból. Mert az én jóbarátaim, jóismerőseim mind erdélyiek. Itt születtek, itt gyötörte meg sorsuk őket s ha el nem üldözte balvégzetük, itt fog domborodni a sír is fölöttük.
Csak akkor látja az ember, hogy mi Erdély, ha más vidéken is járt s más embereket is megismert. Más a nagy magyar Alföld kiskirály parasztja: szemhatárát s szándékait soha sem zavarja semmi, a hegyek üstökét megrázó fergeteg nem kavarja föl lelkét, ha végig süvít rajta. A Tátra-vidék tót földje egy darab felkívánkozás a föld feletti tisztább levegőjű régiókba. Sokszor elnéztem szegény népét, mely nyomorát el nem cserélné senki boldogságával. Nem faji és társadalmi céljaik, hanem a környező természet karakterével összenőtt emberi jellemük az, ami őket boldoggá teszi. Mert van felfelé törekvő szabadság és van szélességben elnyúló szabadság. A tót föld, Tirol és Svájc a magas régiók tiszta levegőjű szabadságában él és a klíma kijegecesedett emberi karakterükön is. az angol és német szabadság széltében könyökölte ki a tért, s e terjengősség rajta van egyéniségükön is.
Mi, erdélyi magyarok, a félemberek földjén lakunk. Lelkünk telve ábrándokkal, melyekre a legtisztább napfény ragyog, de ábrándjainknak soha nem tudnak kinőni szárnyai. Kezdtünk mi sokat és nagyot, de a végét ki nem vártuk semminek. Két kezünkkel felnyúltunk az égig, de szívünknek közepén egy darab kopár mezőség hever. Mi voltunk az örök kezdet s az örök félbenmaradás. Mi voltunk az örök sietők és az örök későnérkezők. Nem hiszem, hogy volna a világon hely, ahol annyi a derékban kettétörött lélek, mint itt. Sorsunk éretlenül rázza le terveink gyümölcseit s mi mindennek ellenére száz, ezer csalódás után is megint kezdjük elülről.
Íme, ez vagyunk mi, erdélyiek.
S az erdélyi magyar szépirodalom? Hát az nem más, mint ennek a ledőlt szobornak története. Kik megszokták a nagyvárosok lelketlen, léha történeteit olvasni, érdektelenül teszik le kezükből az igazi erdélyi könyvet. De akik nem csupán szenzációt hajhászó történeteket keresnek, hanem rajzát egy társadalomnak, amely nem egyszer sóhajtotta el a nagy kérdést: hát mi szükség is van rá tulajdonképpen? – azok mindenkor szívesen fordulnak e gyakran lebecsült, gyakran félreismert, legtöbbször azonban nem ismert írókhoz. Mert az erdélyi magyar szépirodalom ennek az erdélyi sorsnak rajza. Nem tépelődés. Erdély Dosztojevszkijt soha nem szülte volna. Nem is lélekelemzés, mint pl. Balzac munkái. És nem panasz, mint Gogolnak fenséges siralma. A tipikus erdélyi szépprózaírók drámai elevenséggel pergetik le történetüket. Nem érnek rá elidőzni egy-egy költői epizódnál, mint azt pl. Jókai teszi. Olykor nélkülözi stílusuk a poétikus csinosságot is. De mind e sietős munkákban benne van egy-egy keserű humor, benne van egy darabja a soha el nem csüggedő vanitatum vanitasnak… Nem a lét nagy problémái ezek, nem Faust, nem Az ember tragédiája. Sem Tolsztojnak, sem Shakespeare-nek világgondjai nem ezek. Az erdélyi magyar szépirodalom egy csomó egyéni történet, amely fejlik, bonyolódik, alakul s mikor kezd az egyén szűk keretei közül kinőni, – mikor nemzetközi, világirodalmi témává nőne meg, hirtelen megszakad. Miként az erdélyi magyar élet. A föld kerekségének aligha van még egy olyan helye, melyen oly sok ész, oly halmaz tehetség torlódott volna össze, mint itten. Minden ifjú egy-egy óriás, minden férfi vagy nő egy egész világ. aztán, mikor odanőtt, hogy nagy alkotásokat teremtsen – – elkezd lankadni, erőtlenül s összerogy. Ez az erdélyi magyar szépirodalomnak vezető és jellemző témája. Ezt variálják írói unos-untalan.
Sokszor elgondolom magamban, hogy: Istenem, vajon mi nagyszerű mű lenne az, amelyik ezt az erdélyi magyar sorsot a maga teljességében az orosz írók átfogó képességével s az angolok nyugodt mélységével tudná leírni! Vajon fog-e valaha valaki ilyen műveket alkotni, avagy életrajzunk is puszta szétfoszló remény marad, mint életünk… Ki mondhatná meg?
