Tóthné Munkácsy Eleonóra: Az én imakönyvem

Nem selyem, nem bársony, nem csont a kötése,
Művész keze reá díszítést nem vése;
Nem mutat sehogy se: betéve, kinyitva,
Egyszerű az egész: kötése, papírja.

Mindeddig oly féltve óvtam portól, naptól,
Mégis kopott, vásott a sok használattól;
Egyik-egyik lapja, mint a másik, sárgább,
Összes könyveim közt – mégis a legdrágább.

Ím az egyik lapja nagyon avult, sárga,
Évekkel ezelőtt sok könny hullott rája;
Ám, hogy hány, hogy mennyi a könny nyoma itten,
Tudom, megolvasta a jóságos Isten…

Lapjait forgatom kímélve, vigyázva –
Itt egy rózsaszál van, amott meg egy mályva;
Mikor került bele, mind tudom, hány éve.
Szomorúfűz-levél ide-oda téve…

Mind emlék… Szent emlék levélből, virágból,
Emlék ez a könyv is – édes jó anyámtól;
Sok évvel ezelőtt, bizony-bizony régen,
Egy karácsony estjén anyám adta nékem.

Hogy adta: csókolni kezére hajoltam,
Szegény volt, özvegy volt… én meg árva voltam;
Sírva szorítottam szívemre a könyvem
S édesanyáméval összehullt a könnyem.

És szólt anyám halkan, özvegyi bú alatt:
„Ha élted sajkája csendes vízen halad,
Vagy a sors haragja ezer csapást rád hoz:
Imádkozz gyermekem, egyre csak imádkozz!”

1918