Szigethy Ferenc: Magyar parasztok
Olyan mindegy: hogy’ hívják őket
Mióta élnek: Pál, vagy János,
Egyforma mind, ők nem éreznek
Rokonságot a nagy világhoz.
Mint a búzájuk a határban,
Amely az ősi földön termett,
Mint a hajtás az erdő mélyén,
A falujoknak megszületnek.
Gyermekostor ott pattog vígan
Kicsiny kezükben utca-hosszat
S a kalapjuknál legénysorban
Víg bokréták ott nyiladoznak.
Rádőlnek az ekeszarvára
S a barázdába mennek, mennek,
A földjük hosszát mindig mérik,
De a világra nem figyelnek.
Ha örömük van, eldalolják
S elszáll vele pacsirta szárnya,
Ha bánatuk van, borús arccal
Beleszántják a barázdába.
És lassan, lassan mindig hullnak
Az élet munkás nagy sodrából
S minden örömük azután már
Egy pipa dohány, egy pohár bor.
Aztán hajuk nagyon fehér lesz
S nagyon sok lesz arcuk redője
S észrevétlen aludni mennek
Az akáclombos temetőbe.
1924