Nyirő Józseffel erről-arról. [XLIX. rész]
Nyirő József: Madéfalvi veszedelem
A jó öreg Hargitán, a romantikával eggyé varázsolt, a legendás múltból a mába szépült öreg Hargitán, ahol a székely lélek, erő és élniakarás nagyobb minden más elképzelésnél, itt történt: Két tüzes, fekete ló viszi a Csíksomlyóról menekített csodatevő Szűzanyát, mikor a lovak egyszerre csak megállanak. Hiába ostorozzák, nógatják őket, a szekér nem mozdul. A Szűzanya szobra, amit egy termetes barátpap tart keményen, lassan méltóságteljesen megfordul, visszanéz Csíkra, Gyergyóra, el Háromszék felé, végig egész Székelyföldön, s jóságos szemei megtelnek könnyel.
És itt, ebben a környezetben, e nép fiai között írta meg Nyirő József új művét, a Madéfalvi veszedelem című munkáját, az első igazi székely történelmi regényt. Az 1764-i Mohácsot, amikor Madéfalva községnek, a katonai határőrség szervezését ellenző lakosait Buccow osztrák tiszt embereivel leöldöstette. Amikor ennek a népnek egész múltja omlott össze és nyugszik a madéfalvi tömegsírban. Egy darabka történelem abból az időből, amikor hetekig szóltak az áldozatokat temető harangok Csíkban, s még 1780-ban is ott állottak az akasztófák a csíkszeredai vár előtt. Intő történelmi esemény, a múlt egyik legsötétebb részlete, melynek átélésében bontakozik ki teljes valójában a székely néplélek.
S még itt, ebben a környezetben kerestem meg én is, hogy beszéljek Nyirővel új regényéről, melynek megjelenésének híre már jó előre megelőzte. Messzi néz, szinte suttogva mondja maga elé a szerző.
- Régi vágyam, hogy a székelységnek ezt a legszomorúbb múltját, a „siculicidium”-ot regénybe örökítsem. Nagy feladat, de mint történelem bőséges adatot nyújt. Ez a szinte páratlanul álló múlt egy nép éltében, beszédes bizonyítéka a székely néplélek nagyságának és erejének. A történelmi keret a Mária Terézia által elrendelt és három esztendei szívós ellenállás után 1764. január 7-én hajnalban Madéfalván rendezett vérfürdő árán végrehajtott határőri katonaságnak felállítása, az ezt követő bosszúhadjárat és a csíki népnek tömeges kivándorlása Moldovába. Se ún. „főhőse”, se tulajdonképpeni vezetői nem voltak e nagy népi tragédiának, maga a névtelen nép volt a főhős szabadságszeretetének és emberi kiválóságának teljes nagyságában, mint a mártírok. Módszerük is a mártírok módszere volt, hiszen gondolatnak is olyan nagy, hogy már-már hihetetlen, hogy négyezer ember jogai és igazsága tudatában, keze megmozdítása nélkül engedje lemészároltatni magát, mint Krisztus hitvallói hitükért. Ez az oka, hogy a megtorló, a „bűnfenyítő” bizottság hosszú vizsgálata sem tudta kinyomozni a „felbujtót”, a vezetőt, a főhőst, azt a hatalmas egyéniséget, kit ilyennek lehetett volna nevezni, vagy megtenni, pedig még a halottak ellen is éppen úgy lefolytatták a bűnügyi eljárást, mintha életben lettek volna, ami egyébként elég ritkán fordul elő egy népnek történetében. Ezért kell a regényben is a tizenegy bitófa mellé a tizenkettediket is felállítani a szeredai vár elé, ami különben művészi szempontból is félelmesen nagy feladat.
A sok ismerős főszereplő közül Zöld Péter a szentléleki pap lép előtérbe, egyike az ünnepelteknek, aki úgy jön-megy és cselekszik, mintha élne. Szinte magam mellett érzem, ismerem s áhítatos tisztelettel hallgatom. Aztán sorjába jönnek: Lázár István, az áruló, Imre, a bátyja és Boris húga, szóval egy egész család!
Ahogy ezekről beszél, mintha csak velük társalogna, s elég egy tollvonás, hogy éljenek vagy a halál fenyegesse őket. És hogy tovább beszél, egy nép tragédiája bontakozik ki, melynek megmentéséhez nem volt elég az imádkozás, oda koporsó és temető is kellett.
- Tudod – folytatja –, mikor leülök asztalomhoz, még mindig úgy érzem, hogy regényeim alakjaival vagyok körülvéve. Fejem fölött és a hátamnál viaskodnak a jóság és bűn, a borzalom, a cinizmus és gyalázat… Előttem a tanúk: Isten és a lelkiismeret… De már mind ott vannak abban az álomnak nevezett életben, ahol a lélek csak magának él.
Már késő van, mikor távozom. Künn fátyolos szürkeségben pislákol a villany. A Küküllő csendes mormogással folytatja útját, s a körülöttem jövő-menő árnyékemberek, mint valami fekete madárrebbenések, figyelmeztetnek, hogy künn vagyok az utcán, az életben vagyok. Szívig nyelek a föld áldott, nehéz szagából s úgy nézek el jobbra, abba az irányba, ahol mélységes hallgatással őrzi titkait az öreg Hargita…
Csiby Lajos: Az erdélyi irodalom új ékköve, Erdélyi Szemle (Kolozsvár), 1939. XXIV. évf. 3. szám, 2. oldal
