Inczédi László: A magyar nyelv
Nincs olyan édes, nincs olyan zengő
Nyelv a világon, mint a magyar,
Egyszer mint a szellő, lágyan csengő,
Máskor meg zúgó, mint zivatar.
Játszi, enyelgő benne a tréfa
S oly komoly, édes a szeretet.
A harag pattog, mint a rakéta
S borús a bánat, mint fellegek.
Mint csatakürt zúg: Előre! Előre!
Fenséggel szól benne az Isten szava,
S mint ringató szellő lehel a bölcsőre,
Dalát, ha dalolja az édes anya.
Feslő virága hazám kertjének,
Magyar leányok, figyeljetek:
Hogy ápoljátok, hogy szeressétek
A haza nyelvét, fő tisztetek!
Az ősöknek ez szent hagyománya,
S ezzel maradt csak magyar e nép,
A házi tűzhely legyen oltára,
Amelyen örök áldozat ég.
Szítsátok e lángot, égjen lobogva
S szentély lesz házi tűzhelyetek,
Melyben a férfi, titeket áldva,
Új lángolást nyer és új hitet!