József Attila: Arany

Kör a karcsú füst már, e szelíd virág,
gond érleli termőn a puszta fiát.
Itt-ott száll a por még, ám eltűnt a zaj,
elfúlt a homokban a sziklamoraj.

Édes burgonyát föd darabos talaj –
Téged így födött el a gond meg a baj,
s gondoltad, mit gondolt csendjében a táj:
a hős el van vetve, teremni muszáj.

S hol szél nyalta, tépte a rét bokrait,
lassan lépve hoztad komoly ökreid,
verseidre raktál szép cseréptetőt,
s homokot kötöttél, a futó időt…

Hadar a szárazság, pusztít az egér,
s gőggel fortyog kásánk, de hát az mit ér?
Legyünk mi is hajlott mesteremberek,
vén, vagyonos atyánk, neveld népedet.

Fagyon veszve, vagy éhen. Így a sorsom.
Már rálépett a lábamra a tél.
Bordáimat kiálló lécként hordom,
és kócmadzagként lóg bennem a bél.