Csengey Dénes: Az új nemzeti szövetség pillanata

A világban szétszóródott népeket választás elé állítja a történelem. Vagy kialakítanak egy gazdag és árnyalt nemzeti életstratégiát, létrehozzák egy országhatáron keresztülindázó kötődés eleven szövetét, egy kontinenseket behálózó nemzeti összjáték, érdekközösség, együttműködés és szolidaritás kereteit, vagy pedig felmorzsolódnak és eltűnnek, alámerülnek a história nehezen hajózható óceánjában. A huszadik század üledékei között különösen sok gyászos leletre bukkanhatnak majd a jövő búvárnaszádjai: szaporán merülnek és merülnek alá egymás után a megroppant ki nemzetek roncsai. De ellenpélda is van. Támadó él és vádaskodás nélkül, ugyanakkor az irigység határozott árnyalatával említhetjük az angolszász, az arab, a zsidó népek kitűnően működő világhálózatait. Ezek léte nem botránykő, nem átkozódások és fenekedések célpontja. Tény és tanulnivaló.

    Ha a magyarság úgy dönt, hogy nem kíván a huszadik század mélytengeri roncsai közé ereszkedni, ez a döntés nem szorul értelmezésre, nem kíván tőlünk sem mentséget, sem magyarázatot. De igenis megkívánja helyzetünk átgondolását, erőink felmérését és célirányos csoportosítását.

    A történelmi logika is úgy diktálja, de az ember elemi esztétikai érzéke is megkívánja, hogy a szétszóródott népek anyaországa sugározza a megtartó és összekötő erőt, kezdeményezze az összehangolt történelmi taktika, a gazdasági együttműködés,m a politikai munkamegosztás és a kultúra egybefüggő nemzeti áramainak kialakítását. A magyarság körében azonban mind mostanáig nem így alakult az anyaország és a nemzeti kisebbségek, az anyaország és a nyugati emigráció viszonya. Magyarországon egy hosszú korszakon keresztül szellemi és politikai csempészáru volt a nemzeti érzés, a demokratikus eltökéltség és az éles pengével eleven testbe vágott határvonalak fölött áttekintő szolidaritás. Maroknyi értelmiségi szabadcsapatok bujdokoltak a csempészáruval a jól megszervezett szellemi táborcsendőrség járőröző alakulatai között. Ilyen körülmények között pedig az anyaország nem táplálhatta és nem támogathatta a kisebbségeket és az emigrációt. Éppen ellenkezőleg történt. A kisebbségi kultúrák nemzeti szellemisége volt a magyarság legerősebb támasza a műveltségben, és a nyugati emigráció támogatta érdeklődésével, az utazás és a publikálás lehetőségeivel a pár íróasztalnyi területűre fogyott igazi Magyarországot.

    Ma e tekintetben is elérkeztünk egy megkerülhetetlen, elháríthatatlan és elszalaszthatatlan fordulóponthoz. Miközben az anyaország népe lelkében felegyenesedik, nemzeti és politikai öntudatában lassan újjáépül, hogy szembenézhessen elkomorult jövőjével, fel kell ismernie ezt a szerepet és hivatást, amellyel a szétszakított nemzet történelme és a mai állapot megterheli. Nekünk ma olyan hazát kell teremtenünk, amelyre számíthat és támaszkodhat, amellyel nemcsak emlékeiben, de sorsában és jövőjében is összekapcsolódhat, amellyel lelkében eggyé válhat a világ magyarsága. Ennek a hazának pedig szabad, erős, demokratikus és nyitott európai országnak kell lennie.

    Sajnos a meghívás, amely a mondatokban lappang, nem ünnepre szól, nem felhőtlen közös úrfelmutatásra. Az anyaország válságban van, népessége fogy, erkölcse és önbizalma megrendült, újabb politikai fejleményei reményt keltőek, de még zavarosak, a demokratikus átalakulás szándéka és eltökéltsége fölött ott lebeg az erőszak fenyegetése. Éllovasai vagyunk a világ öngyilkossági statisztikáinak, alkoholizmus-statisztikáinak, az a látszat, mintha egy nép menekülőben volna a térképről. És a menekülés számunkra egy ideje nem puszta metafora. Tízezrek menekültek és menekülnek Erdélyből – tulajdonképpen ez az apokaliptikus áradat hívta fel a figyelmet arra, hogy történelmének milyen fenyegetett pillanatait éli a magyarság. A meghívás erre a válságra szól, erre a fenyegetettségre szól. Mindenkire, a nemzet minden erejére szükség van ahhoz, hogy megépíthessük az új, európai Magyarországot, azt a szilárd és erős országot, ami nélkül nincs magyarság.

    Tudom, hogy a nyugati emigráció is érzi az elmulaszthatatlan pillanatot. Azt is tudom, hogy köreikben van készség és készenlét, közreműködni a fenyegető nemzeti katasztrófa elhárításában. És azt is tudom, hogy a hivatalos Magyarország felől is hangzott el felhívás ez irányban, hiszen nehezen tudom elképzelni, hogy a nyugati útjai során az emigráció képviselőivel is találkozó Grósz Károly ne egy ehhez hasonló felhívással fordult volna közönségéhez.

    Kétségtelenül kihívó a pillanat, szükség és lehetőség is adott. A magyar gazdaságnak nyugati tőkére van szüksége, és a nyugati magyar emigráció egy része tőkeerős. Kézenfekvő gondolat volna elsőbbséget biztosítani a magyar tőkének, hiszen ezzel csökkenteni lehetne a gazdasági segítség mértékében nyilvánvalóan jelentkező idegen politikai befolyást. De a törvények 1989. januárjától magánvállalkozók gazdasági társulását is lehetővé teszik majd Magyarország és Nyugat viszonylatában, ami az emigráns kisegzisztenciák tízezrei számára nyithatja meg a haza gyökerezés útját, teremtheti meg annak a lehetőségét, hogy az emlékek közössége mellett a hétköznapi élet közösségei is létrejöhessenek.

    Ez mind így igaz. Ám az emigráció mégis tartózkodó, várakozó állásponton van. Hogy miért, annak megfejtéséhez nincsen szükség különleges képességekre.

    A volt magyar miniszterelnök minden alkalommal azzal kezdte az emigráció képviselőihez intézett beszédét, hogy az 1956-os ellenforradalom ügyében nincs revízió. Ajánlatait pedig olyan gyülekeztek hallgatták, amelyeknek tagjai túlnyomó többségükben az 1956-os forradalom résztvevői voltak, olyan emberek, akiket éppen a forradalom veresége kényszerített emigrációba. Nincsen tehát semmi csodálatos abban, hogy az egyébként valószínűleg tartalmas ajánlatot fagyos hangulat fogadta.

    1956 újjáértékelése, a nemzet emlékezetében méltó helyreállítása a magyarországi demokratikus átalakulásnak is egyik alapkérdése és mértékegysége. A nyugati magyar emigrációt azonban nem is lehet mással, csakis ezzel az első szóval megszólítani. A nyugati emigráció valószínűleg kész bekapcsolódni az új nemzeti szövetség előkészítő munkálataiba, de még vár. Erre a megszólításra vár.

    A Magyar Demokratikus Fórum és más anyaországi független mozgalmak már kimondták ezt a szót. Nem is kifejezetten az emigrációnak címezve, inkább a maguk jellegének meghatározása céljából sorban manifesztálták alapító okirataikban az 1956-os forradalom rehabilitálásának szükségességét. A Demokratikus Fórum azonban tovább akar menni ennél. Terveink között szerepel a nyugati magyarság fórumának megrendezése, egy olyan tanácskozás kezdeményezése, amely megteremtheti az új nemzeti szövetség szellemi alapjait.

    A közös vállalkozás az emelkedő nemzet, az élő, egységes magyarság. Ez a mostani pillanat kihívása. És ha nem tudunk válaszolni rá, ha elmulasztjuk, elszalasztjuk, nem mondhatjuk majd azt a fiainknak, hogy kevesen voltunk hozzá. Ha nem azt leszünk kénytelenek kivallani előttük – ha értenek még egyáltalán magyarul –, hogy kevesek voltunk hozzá. Ezt a vallomást pedig nemcsak magamnak, egyikünknek sem kívánom.

     

    HITEL, 1989. 2. szám  

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf