Nagy Méda: Sajnállak ember…
Sajnállak ember, ki úgy halsz meg,
hogy nem hiszed az Istent!
s csak a vak véletlen játékának tudod be,
ha megáll testedben a szívdobbanás.
Sajnállak ember, ki nem tudtad soha,
milyen mélyre érhet bennünk az öröm,
ha homlokunk Isten elé alázatosul,
hogy békéjében elfeledjük tépett magunk.
Sajnállak ember, ki nem érezted soha,
szelíd, halk vigaszát a hitnek,
s hogy mennyivel kevesebb és könnyebb a szenvedés,
ha fölemeljük árnyékáig a keresztnek.
Sajnállak ember, ki a természet örök arcába
nem ébredtél arra, ki Elmúlhatatlan,
s mikor a halál letépi rólad földi köntösöd,
nem tudod kiejteni nevét Alkotódnak.
1934