Nagy Méda: Könyörög az erdő s vele az asszony
Minthogy a kicsi zöldtestű gyík remeg
az életéért a fa sötétre ázott derekán
és fekete szemét kérlelő-ijedten
rádveti, hogy ne bántsd!
s vele könyörög az erdő:
a fű arca megnyúlt és komoly,
nála szemrevalóbb csak
az ág-bogas bokor,
tüskéje szúrón rádmered,
jaj, ne emeld fel a kezed!
Kiszáradt ágak a fák hegyin
szájadra teszik tiltó ujjaik,
a lapulevél is szélesen hasal
s mint úton koldus nyöszörög,
ijedt pillangók röpte könyörög,
hozzád sírnak a fényes bogarak,
velük esdenek a buta kis madarak:
– Ember, kitárt kezed sorosra zárd,
könyörgünk, egyetlen élőt ne bántsd!
Úgy kérlek én, az asszony,
a legparányibb atomod nevében, Isten!
Szüntesd a készülő harcot,
ne engedd, hogy áradjon a gáz
és ártatlannak osszon roncsoló halált.
Állítsd meg, ahol indulni akar
a szörnyű vérfolyam,
a fekete vasra marjál
rozsda-aranyat,
ne engedd, hogy rombolják remeked,
szorítsd a forrására áldott tenyered!