Lendvai István: Ahasvér
Éjjel a torkomat fojtogatja
Ahasvér, a futásnak atyja.
– Megöllek! – süvölt, s a torkomat fojtogatja.
– Miért? – kérlelte kidülledt két szemem.
Ismertelek-é, hogy így kell végzenem?
Ahasvér, szólj: bántottalak?
Szavai tegzét a dühödt alak
rámzúdította ijedtvadul:
– Bántottál. Szakadatlanul.
Megállni tudtál. Csendes kis ibolyák
halmán fújni sóvárgó fuvolát.
Egy tölgy alatt ülni délidőn,
s az idő míg iramlott szédítőn,
te ünnepeltél, az örök hegyekre
magadat szentül ráfeledve.
A dómokat tegezted, s mi dús-nagyot
az idők testáltak, becézted: ez én vagyok!
Mondtad a múltat, mondtad önmagad,
és nem voltál láz, amely fut, tagad.
Ó, hogy gyötörnek minden fáid, ibolyáid,
pihenőkön álmott csodáid!
Kín vagy te nékem és szörnyű vád,
nem bírom el egyetlen éjszakád!
Hangja kicsuklott. Tíz ujja jött felém.
S én láttam rajta, hogy
szegény.