Prohászka Ottokár: Mea culpa…!

Az Isten s az ember szerepe a bűnben.

a) Mit tett velem az Isten? Szeretett…, azért teremtett és külön fiává fogadott. Az Istenfiúság a kegyelem tartalma és jellege. Valóban atyám ő: szült, nevelt, tanított s szereti vérét; Hallja kiáltását; «a te testvéred vére kiáltott föl hozzám», mondja Káinnak. Vonásait tékozló fiai is hordják s kegyelmei s őrangyalai kísérik őket. – Igen, én is alig hogy születtem, keresztségemben Isten fia lettem s az ő anyakönyveibe írattam. Angyal járt velem s egy csodálatos fényes árnyék, a kegyelem; ebben lakott az Isten; erkölcsi árny még nem szegődött hozzám; azután kezdtek ébredezni szenvedélyeim s vétkeztem először s azután hányszor! Első áldozásom, a szentségekhez való járulás, imák, jó példák, buzdulások szemben álltak romlott környezettel, piszkos áramokkal, mételyes miliővel. Mennyi torzulás, vergődés! Hány letörése a lélek fakadásainak, elapadása a megindulás s elérzékenyülés tiszta forrásainak, kialvása a szent tűznek. Mételyes lettem s elgyöngültem.

b) Az Istengyermekség nem meríti ki az Úr kegyelmeit. Nemcsak Istenünk, hanem Jézusunk is van. Közénk, belénk oltotta magát; «Unus ex nobis»!…; messziről jött, de eljött; a szeretet hozta; álöltözetben jött, misztériumok homályában s hogy a testvériség érzelmei kifakadjanak bennünk, anyát adott nekünk. – Mit várt tőlem méltán? Ártatlanságot, tisztaságot, barátságot, hűséget; a testvértől testvéri érzéseket; várta, hogy a vér ereje s a testvériség nemessége győzelmet ül bennem s nemességemben dicsőségét leli. S mi lett belőlem? Véremből? Vízzé lett. Az érzékiség megrothasztott s érzékemet eltompította. Mi lett az Istengyermekből, a Krisztus-arcból? «Vas irae, a harag edénye.» Hűtlen szolgája, tűrt napszámosa, sőt árulója lettem az elsőszülött, imádandó testvérnek.

c) A testvériség nem meríti ki az édes viszonyt, melybe Isten lelkünkhöz lépett. Vonzott engem, levitájává, apostolává, jegyesévé fogadott. Emlékeszem, hogy mozdult meg bennem a hivatás, hogy vonzott az oltár, hogy zsongott emlékezetemben édes vonzalom, elragadtatás, telítés, egyesülés. Talán fölszentelt is, talán eljegyzett magának?! S mi lett ezekután az emberből? féreg. Az Istengyermekből? tékozló fiú. Mi lett belőlem, kit salamoni bölcsességgel nevelt egyházában, kit zárt kertben őrzött meg, kiért imádkoztatta s böjtöltette híveit a kántorböjtben? Tűrt napszámos lélek. Mi lett belőlem, kit szíve melegén nevelt apostollá? Sebet vertem szívén s elhagytam; elfordultam tőle, ki kereszten függ s kiált utánam, s ha hozzá közeledem, leakasztja a szegről kezét s fölemel s szívéhez szorít s megbocsát s elfelejt mindent. Ó, hogy kell a bűnt bánnom, hogy kell hűtlenségemet, bukásomat, rabságomat, veszteségemet siratnom!

Ugyancsak érzem terhemet s azt, hogy mit kell tennem ezentúl, hogy az evangélium becsületére s Krisztus dicsőségére váljam. Ah, a vér drága, azt taposni nem szabad… s taposni Krisztus vérét? Ah, Uram, azt el nem viselem!