Németh László: A magyar rádió feladatai

A rádió az idei nyáron irodalmi tanácsadóul hívott meg. A meghívás váratlanul ért, de mert felfogásom szerint a gondolat tettre kötelez, s az „eszmét” csak mint születő életet tudom becsülni, lefogadtam. Két hét szemlélődés után írtam meg ezt a javaslatot, amelyet a társaság vezetője minden különösebb módosítás nélkül tett a magáévá. Az élet rövid, s eredményen kívül semmi sem fizetheti meg azt az időt, melyet e javaslat megvalósítására fordítok. Hogy megmaradhatok-e azon a helyen, melyre mint az irodalom és tudomány képviselőjét hívtak meg, munkám eredményétől függ, az pedig az író- és tudósvilág támogatásától. Javaslatomat azért adom ki, hogy ehhez a támogatáshoz a jobbakban kedvet ébresszek. Azt szeretném, ha a sok elszórt rádió-előadásból egy közös vállalkozás bontakozna ki, s a rádió, a legnagyobb magyar folyóirat munkatársait az tartaná össze, ami az eredményes folyóiratok munkatársait össze szokta tartani: a megosztott feladat.

     

    Elszakadt magyarság

    Elszakadt magyarságnak nevezzük a magyarságnak a határokon túl szorult részét. Jogosan. Az erdélyiekkel, felvidékiekkel, vajdaságbeliekkel lassan alig lesz összeköttetésünk; újságunkat, folyóiratunkat nem engedik be. A különféle sorsokba szakadt magyar elem, mely innen alig kap támogatást, alkalmazkodni kénytelen feltételekhez, melyek közt életéért küzd; úgyhogy vitatkozni lehet, mi következik be elébb, a határokkal lezsinegelt tagok elüszkösödése vagy a magyarság szétesése négy töredék magyarságra. De nemcsak az idegenben élő magyarság szakadt el. A hazai társadalomban is húzódnak határok, amelyek egy-egy népréteget külön elszakadt sorsba taszítanak. A magyar földmívesnép összeköttetése a „nemzettel” egész tökéletlen; falui fölött áthatolhatatlan köd, mely betemeti őt külön láthatártalan sorsába; a körötte élő „intelligencián” át csak az úri osztály rossz szokásai szivárognak le hozzá, anyagcseréje a többi népréteggel igazán csak „anyag”-csere: búzát csépel cipőért, vasutast és csendőrt ad jegyzőért, papért, de az ország életéről alig tud valamit és érdemesen nem is avatkozik bele. Öntudatosabban szakadt el az osztályharcra nevelt ipari munkásság, melyet külön munkásműveltsége zár el tőlünk. Elszakadóban a középosztály is, mely valamikor a nemzet helyett gondolkozott. Diplomásaink nagy része éppolyan tömegcikk, mint a krajcáros bazári harisnyakötő vagy patentgomb; diplomagyárakban készült, s ott marad, ahová az állás felvarrja, még jó, ha a maga szakja érdekli valamicskét, nem olvas, nem tájékozódik; annak, aki kultúrjavakat kínál neki, a tizenöt százalékos levonást emlegeti, e puccos asszonyain át ő a Színházi Élettel jellemezhető kultúra fenntartója. Elszakadóban az állások kiskapui előtt ácsorgó ifjúság is, mely egészséges népeknél azt nézi, hol feszíthetné neki erejét nemzete sorskerekének, nálunk belezsibbadva az érvényesülés reménytelenségébe, fölváltva sportol, táncol és koplal, s kicsiny magánőrületekbe temetkezik. Noha van néhány nagy tudósunk, tudományunk nem felel meg hivatásának. A külföldet másolgatja, a tanszékek anyagforgalmát bonyolítja, s nem alkalmas arra, hogy egy tántorgó közösség csápja, érzékszerve, tapogató keze legyen a világban. Még íróink közt is kevés, aki a nemzeti élet súlypontja irányában helyezkedik el; az egyik rész a külföldi műveltség páholyából nézi bajunkat, a másik úgy befúrja fejét ezekbe a bajokba, hogy csak a farát fordíthatja a csillagoknak. Ennyiféle szakadással szétszakítva természetes, hogy az egész közösség is kiszakadt a világból, ma, amikor a kis népek sorsa okos fellépésüktől függ, ő a világról alkotott homályos téveszméi közt tántorog, s ha fészkelődni kezd, hogy szorító helyzetén javítson, mozgalmaiból hajtóvadászat lesz a polgárok egy-egy csoportja ellen, felbuzdulásában a maga fejét veri a gerendába. Aki elszakadt magyarságról beszél, jegyezze mg, hogy ma csak elszakadt magyarság van, s a magukra maradt nők közt a legmagáramaradottabb: Hungária. 

     

    Nyelvápolás

    A rádióban napi három-négy órán át magyarul beszélnek. Az ollóját csattogtató szabó, az aktáját forgató tisztviselő, aki amellett szorgalmas rádióhallgató, alig hall egész nap annyi beszédet, mint amennyi a hangszóróból ömlik a fülébe. A rádió ma a magyar szó legbővebben buzgó forrása, ezerszer annyian merítenek belőle, mint mondjuk a Nemzeti Színházból, amelyet Széchenyi és Vörösmarty a magyar beszéd kútfejének szántak. A rádió egymaga is ellensúlyozhatja a sajtót, irodalmat. Míg az Akadémia nyelvi döntései összetekert bullák maradnak, a rádió nyelvszokást teremthet, és nyelvszokásokat irthat. Nem mindegy tehát, hogy a szó, melyet szétfolyat: kanálislé vagy artézi forrás.

    Akik a magyarságért aggódnak, nyelvünk ellenállóerejének a megtörését a magyar végelgyengülés tünetének tartják. Idegen szó, idegen szokás azért hatol belé olyan könnyen, mert a szó- és szokásteremtő géniusza hanyatlóban; ha egy erőszakolt nyelvtisztogatás ki is irtaná belőle az idegenségeket, szólamképző ereje, mely századokon át találó kifejezéseket hajtott, nem hajt többé, a szavak lombkoronája alatt elapadt a nedv, a magyar nyelv fonnyadóban. Ha a rádió semmi mást sem tesz, mint hogy ezt a nedvkeringést megélénkíti, nyelvünk tisztaságára vigyáz, a nyelv szólamteremtő leleményét serkenti, már többet tett, mint amit bármely kulturális intézményünk a magyarságért tehet: visszahódította a magyar nyelvet a magyarságnak, a magyarságot a magyar nyelvnek.

    A rádió nem előadóterem, ahol az író kihúzza zsebéből a kéziratát, s a maga felelősségére felolvassa. A rádióban felolvasott szövegért a rádió felel, s hogy felelhessen, előbb sokféle szempontból kell cenzúráznia. E szempontok közt legyen az első a nyelvtisztaságé. A rádió nemrég alkalmazott egy olyan szövegolvasót, aki a helyes magyarság régi harcosa. Legyen ő a felelős a rádió magyarságáért. Mi nem szégyellhetjük a kiigazítást, hiszen tudjuk, hogy ma a legjobb írók is újratanulják nyelvünket, s nem egy kiváló írót ismerek, akit a kritika, hogy nem tud magyarul, először megdöbbentett, aztán gondolkodóba ejtett, s ma a tisztán beszélők felekezetének harcosa. Helyes, ha időnként, mint az szokás is, külön előadások figyelmeztetik a hallgatóságot a feltűnőbb nyelvbotlásokra s beszédléhaságokra. De ezeket az előadásokat minél mulatságosabbá kell tennünk. A rádió újságja nyisson teret nyelvi kéréseknek. Kiigazított írók, ha úgy érzik, hogy lehet, védjék meg ott a szövegüket, a hallgatók írjanak be oda, ha nyelvhibán érték valamelyik felolvasót. Akár a sajtóból, könyvirodalomból is közölhetnek csodabogarakat: így széles körben lesz éber a nyelvi érdeklődés, s az előadó már a változatos vitaanyagból állíthatja össze előadását.

    Bevallom, hogy én ennél a purista nyesegetésnél többre becsülöm a példát. A hiba megbocsátható, ha gazdagságba elegyedik, míg a nyelvi szegénység a hibátlanságtól csak kirívóbb. Az előadók közt meg kell becsülni azokat, akik változatosan és leleményesen beszélnek magyarul. Nyelvfrissítésre felhasználható a régi magyar nyelv és a népnyelv is. Régiség és nép nálunk, sajnos, furcsaságot jelent. Az avult és népi fordulatokat még íróink is élcként tálalják; én legalább tanúja voltam már, amikor kiváló magyar író tájnyelven beszélő hőseit a tiszta parasztközönség beszédjükért megkacagta. Ha régi nyelvemlékeket újítunk fel, vagy a népet beszéltetjük, ne a furcsaságot hangsúlyozzuk, hanem a gazdagságot. Aki régi magyar memoáridézetekből, a Keményéből vagy Aporéból fűzi össze ismertetését, vagy régi magyar színdarabok, a Debreceni disputa, Balassa Menyhért árultatásá-nak az átdolgozására vállalkozik, inkább tompítsa el a tréfának ható nyelvfordulatokat, hozza közelebb hozzánk azt a nyelvet, hogy a kissé elszürkült foglalatból jobban kiragyogjanak örök gyöngyei. Ugyanígy a tájnyelvvel. Ha népmesét olvastatunk fel a gyermekeknek, s ezt gyakran megtehetjük, a tájnyelv fordulatait úgy fogadtassuk el velük, hogy ne érezzék szokatlanságát. Helyes volna nyelvészektől megkérdezni, hol a legépebb a magyar hangsúlyozás, s időnként onnan közvetíteni műkedvelő játékokat, vers- és mesemondást, a terjedő éneklő hangsúlyozásra ellenszerül. Fűszertelen nyelvünkbe itt a mikrofon előtt kell beledobni a fűszert; a szép beszéd fényűzésére, mely a nagy kultúra jele, semmi sem bíztathat úgy, mint a magát kívántató, ízes, illatos élőbeszéd.      

     

    Hagyomány és öntudat

    A népek emlékezete a hagyomány. A hagyomány: egy nemzet válasza életkörülményeire, a nemzet igazi személyisége, mellyel az időben önmagához és feladataihoz hű maradhat. Ha a rádió a széttört magyarság közös tudatát akarja helyreállítani, a közös hagyományt kell eszméletébe hoznia. Nem könnyű feladat. Történelmünkről a legműveletlenebb is hallott egyet-mást, a műveltebbel az irodalomtörténetet is megrágatták, megunatták. A rádió inkább egészen hallgasson, mint hogy sablonos történelmi emlékezések darálómalmát indítsa meg; aki múltunkról beszél, abban éljen a múlt, a forma pedig, amelyben beszél, olyan legyen, hogy továbbadhassa ezt az életet.

    A magyar hagyomány főere: a magyar líra. Ez a nép, mely politizált anélkül, hogy politikáját maga csinálhatta volna, s egyetemeket épített anélkül, hogy a tudományban a maga hajlamait merte volna követni, a lírában nagy, eredeti és otthonos. Nagy költőink kultusza olyan legyen a rádió műsorában, mint a görög drámában a Bacchusé, kinek oltárát a darab közepén külön kis istentiszteleti szertartással zárta körül a kar. Mi legyen nálunk ez a szertartás? A tanulmányban elvész a vers, a szavalatban, mely többnyire modoros és hamis, elvész, ami a verset hagyománnyá teszi. De van egy harmadik, meghittebb szertartásforma. Kérjük meg legkiválóbb íróinkat, hogy olvassanak fel a rádióban „kedves költőjük” verseiből, s magyarázzák meg, melyik verset miért szeretik. A tanulmány itt csak aláfestése lenne a szövegnek, s a meleg, személyes viszony a költő új oldalát mutatná be, szokatlanabb és el nem koptatott verseit hozná fel. Az irodalomtörténeti séma mögül egy eleven ember lépne elő, aki egy másik, ma küzdő és nem méltatlan utódnak ad rímes interjút.

    Hagyományunk másik fontossága: a magyar gondolkozás. Nagy magyar gondolkozóknak én azokat tartom, akik a körülöttük lévő helyzet természetét felismerték, fogyatkozásai ellen értelmükkel küzdöttek, s a magyarság elé hivatását megfejtő eszméket tűztek ki. Zrínyi, Vajda és Ady éppúgy „gondolkozók”, mint Széchenyi, Eötvös, Kemény. Ezeknek a magyar gondolkozóknak az „alapproblémáját” úgy mutatni be, hogy tanulmányunkból a szorongó szellem és a szorongó helyzet szikrája csapjon ki: íróhoz méltó feladat. Egy rádiófelolvasás félóra; terjedelme körülbelül hat folyóiratoldal: a helyzet s a helyzet ellen támadó gondolat, az eszme születésének és bukdácsolásának éreztetésére ennyi elég. S nyolc-tíz előadás, még ha találomra kerülnek is egymás után, már képet adhat arról a fuldokló, sötét stafétáról, mely a magyar sors ellenséges elemében adja tovább a küldetésünket jelentő eszmét.

    A jelen felé közeledő hagyomány bírájává lesz a jelennek: számon kéri tőle kitűzött célját, elért magasait. Rá kell szoktatnunk a közönséget, hogy amikor a hagyomány bírálni s a bírálaton át serkenteni kezdi a jelent, ő a hagyomány pártjára álljon. Szekfű Gyula Három nemzedék-ében Széchenyi mint bíró halad át az utána következő három nemzedék művén, s a maga eszméivel figyelmeztet az eszmék silányságára, nagyságával a kicsinységre. Én nem mondom, hogy jelenünket úgy mérjük Széchenyihez vagy akárki máshoz, mint merev eszmei méterrúdhoz, amely minden más eszme mértéke, de igenis mutassuk meg adósságainkat a kitűzött célokkal szemben, leplezzük le a nagy nevekkel űzött visszaélést, vallassuk ki őket, mit szólnának mai problémáinkhoz. Nem riadnék vissza még az ilyen játékos címektől sem, mint „Széchenyi útinaplója az 1934-es Magyarországon. A magyar sajtó hetven év előtt és most, Vörösmarty színházi bírálatai a mai színjátszásról, Mit vártak apáink a kapitalizmustól, s mi következett be valójában.”

    Kétségtelen, hogy akik ma Magyarországon élünk, hanyatló viszonyok közt élünk, s ilyen helyen mindig jogos a jelent a múlttal szégyeníteni meg. Az önkritika az öntudat legmagasabb formája, s ha a rádió nem is bírálhatja a politikát és az államhatalmat, bírálhatja a társadalmat s a közszellemet tükröző szokásokat. A mikrofon egyszer-kétszer egy hónapban szószék is lehet, s laikusok végezhetik róla azt az országos fejmosást, melynek a régi erdélyi prédikátorok idejében a fejedelmek is alávetették magukat. A vasárnapi rádiókrónika különösen alkalmas ilyen „laikus prédikációk” beiktatására.    

     

    Nemzeti önismeret

    A rádiónak rendkívül sok alkalma van, hogy a hagyomány által ébren tartott magyar öntudatra, mint csontvázra a nemzeti önismeretet rakja fel húsul. A rádióban elhangzó előadások nagy része a magyarság múltjára, földjére, életkörülményeire vonatkozik. A rádiótervnek ezeket az előadásokat úgy kell megvalósítania és csoportosítania, hogy ez az önismeret ne forgácsolódjék szét néhány gazdátlan ismerettöredékben, hanem hajlamokat ébresszen és foglalkoztasson, s önmagunk megismerését szenvedéllyé tegye. Különösen fontos ez Magyarországon, ahol a műveltség ott kezdődik, ahol az embereknek már „derogál” magyar múlttal törődni, vagy Magyarországon utazgatni. A tudatlanság és a külföld felé rohanó sznobizmus közt igen vékony rétegben él itt az ország viszonyai iránt komoly érdeklődés; a rádiónak ezt a réteget kell kiszélesítenie.

    Történelmi önismereten én nem az iskolában tanított történelemtudást értem. A nemzeti életnek a geológiáját kell ismernünk, az egymás alá rétegezett magyar világokat, amelyek közül az alsó, betemetett is tartja a fölső, szemünk előtt levőt. Egy-egy történeti korral annál többet kell foglalkoznunk, minél hatalmasabban vett részt a mai „földtani helyzet” kialakításában. Népünk őstörténete s az államalakulás kora kétségkívül megérdemli, hogy foglalkozzunk vele, de a magyar életnek mégis az újkori három rétege az, amelyre a rádiónak minduntalan emlékeztetnie kell. Az első ezek közül a régi Magyarország a XVI–XVII. század, a magyar vitalitás kora, melybe Kemény és Móricz szálltak le, népünk alaptermészetét keresve. Ezt a fekete magyar világot a XVIII. század fordulóján elég éles csík választja el a középső magyar világtól. Ez a középső magyar világ negyvennyolcig tart, ez a mi reformkorunk, az elvérzett magyarság hosszú lábadozása, a betegség után a növekedési, virágzási kor. A harmadik kor: a negyvennyolcas nemzedék kihalása után beálló hanyatlás, mely a kapitalizmus kápráztató díszletei alatt nem veszi észre az erkölcsi energiák apadását, s azt a viszonylagos szélcsendet, amelyet az Osztrák-Magyar Monarchia biztosított neki, heverésre, eszem-iszomra használta fel. Ez a kor maradt itt és restaurálódott a háború s forradalmak után, s ez nem hagy ma más választást, mint elsüllyedni a népek temetőjében, vagy egy új reformmozgalommal gázolni ki belőle. A rádió adhat, s jó is, ha részletképeket ad, de ne adjon részletérzéseket. Ha Bethlen Miklósról beszél az előadó, a magyar jelleg egyik kimeríthetetlen forrását szerettesse meg, ha Dayka Gábor kora haláláról ír, azt a javító, csinosító szándékot sirattassa meg, mely az utolsó száz év magyar történetének büszkesége; Vajdáról, Adyról úgy beszéljen, hogy fuldoklásukban a kor szorongató, szennyes hullámaira emlékezzünk. A magyar természetnek volt egy fénykora, melybe ma is gyönyörűség visszanézni; a magyar reformakarat a semmiből emelte ki egyszer már magát, s még ma is kiemelheti; a magyar lomhaság, a jólétébe süppedő közöny eljátszotta a reformkor minden vívmányát, ez sodor ma is a nemzethalál rémképe elé. Ha a változatos történeti anyag ezt a három nagy tapasztalatot a köztudatba bele tudja égetni, a részképek már nem eshetnek szét, összetartja őket az indulat. Természetesen nagy hiba volna, ha ezek a történelmi előadások nem fednék el színeikkel a pedagógiai szándékot. Azt hiszem, a történelmi miniatűr az az alak, melyben orvosságunk a legkellemesebben vehető be. Képeket adjunk, mint Takács Sándor szokta; ilyen tanulmánycímek alatt: mint Szenczi Molnár Albert hazajön, Csokonai és a botanika, Egy év Széchenyi naplójából, Kazinczy postája; gyönyörű magyar képeskönyvet lehet összeállítani, amely nevel, pedig csak nézni kell.

    A tájismeret mértéke, hogy egy nép mennyire érdemli meg a földet, amelyen él. A magyarság, úgy látszik, nem nagyon. Éppen csak rajta él, de különösen a műveltje nem melegedett össze vele; a föld megcsinálta tájait, a földmívelő idomult hozzá, de a tájhazák közepén nem gyúlt ki az a helyi öntudat, amely az osztrák gaukból külön kis kulturális sejteket csinál, vagy ha kigyúlt, csak legújabban. A magyarság megszállta a Duna-medencét egész a gyepükig, e ha meg akarja tartani, újra meg kell szállnia, szállásonként, vidékenként: ez a célja a tudományos tájkutatásnak s még inkább a laikus tájismeretnek. A rádió nem untathatja hallgatóit tudományos tájleírásokkal, de igenis kifejlesztheti a tájkutatás szenvedélyét. Ízelítőül a legszebbnek azt tartanám, ha a vidékről elszakadt magyar írók fedeznék fel nekünk egymás után szülőföldjüket vagy életük egy-egy hosszabb állomását: Móricz Debrecent, Babits Pécset, Illyés a Mezőföldet, Tamási Udvarszéket, Márai Kassát, hadd találják meg az idáig csak földrajzkönyvben élő tájak életre hívó íróikat; földrajzi névből, egy egyéniségen átszűrve váljanak maguk is egyéniséggé, hogy amikor rájuk gondolunk, kép s ne betű jelenjen meg előttünk. Ezek az előadások esetleg filléres vonatok indulását előzhetnék meg, esetleg ott hangozhatnának el a táj központjában, melynek az elszakadt író maga ajándékozza vissza emlékeit. Arra kell törekednünk, hogy a tájak maguk is gondolkozóba essenek maguk felől, s ha a rádió rájuk irányítja a figyelmet, ez könnyen megtörténhetik. Tapasztalatból tudom, hogy ma a legeldugottabb faluban is él egy-két olvasgató, gondokozó fiatal ember. Buzdítsuk ezeket, esetleg pályázattal is, környezetük felkutatására. Tegyük divattá megint az útirajzokat: a legfiatalabbak közt a csatangolás, úgy látom, szenvedély, s tapasztalatból tudom, hogy a mai vonaton, autón rohanó tekintet számára a mi mindent tárhat fel száz-százhúsz kilométeres gyalogút egy félreeső tájon. Az útirajzot régen is azért kedvelték az emberek, mert ebben a formában különösebb tudományos felelősség nélkül elevenen lehetett hozzászólni a legkülönfélébb kérdéshez. A rádióban sok külföldi útirajz közt magyart még alig olvastak fel, pedig ez lehetne a leglebilincselőbb, szinte filmszerű műfajunk, melyben a tömegsors képétől a flóra jellegéit s a néprajzi gyűjtésig minden elfér. Egy diákpályázat jó alkalom lenne, hogy ezt a nézelődő-vándorló hajlamot már a gyermekkortól serkentgessük, s a legjobb dolgozatot a közönség bizonyára szeretettel hallgatná végig a rádióból is.

    Itt kell még megemlítenem, hogy én Budapestet is tájnak tekintem, akár a Hanságot vagy az Ormánságot, s néprajzát, nyelvi tüneményeit, szociológiáját sok tekintetben érdekesebbnek, mint azokét. A tájkutatás tehát nem valami város- vagy fővárosellenes törekvés. Sőt bizonyos, hogy aki a fővárossal, mint tájjal foglalkozik, kihámozza belőle azt a nyolc-tíz kisvárost, amely belésüllyedt, felkutatja eltakartabb népelemeit, sokkal több szeretetrevalót talál benne, mint amíg a körutak és a körúti lapok alapján ítélt az egészről.

    A gazdasági kérdések iránti érdeklődést nem a rádiónak kell felébresztenie, felébresztette azt a gazdasági válság. Amióta a világ háztartása megzavarodott, mindenki töri a fejét, hogy szedné ő rendbe, ha rábíznák. Az alkalmi közgazdászok éppúgy elszaporodtak, mint a háború alatt a kávéházi stratégák. A rádió ennek a közgazdasági dilettantizmusnak akkor ás megfelelő medret, ha megváltó tervek helyett, melyek egyike vagy másika mellett ő úgysem foglalhat állást, a valódi magyar viszonyokat ismerteti meg hallgatóival. Míg a történelmi és földrajzi ismertetéseknél egy kis kép is nagy tájakat tár föl, a közgazdasági értekezéseknek nagy területet átpillantó repülőfelvételeknek kell lenniök, melyek a gazdasági összefüggéseket mutatják be. Közönségünk azt sem tudja, hogy aránylik a mezőgazdaság az iparhoz, a termelő réteg a hivatalnokihoz. Mi terem Magyarországon, mit vesz át tőlünk más ország, mit fogyasztunk el itt benn, miben szorulunk rá a külföldre, s milyen országokból kaptuk azt eddig. Milyen iparágakból toborzódnak az ipari munkanélküliek, milyen arányú a földmunkások munkanélkülisége. Hogy élnek az egyes néposztályok stb.

    A rádió játékos címek alatt nyújthatná közönségünknek ezeket a gazdasági repülőfelvételeket. Néhány szám a statisztikai évkönyvből áttekintést adhatna az egész ország háztartásáról. Hová fut szét egy tisztviselő jövedelme címen megmutathatná a tömegipar, minőségipar, kereskedelem, állam, kultúrintézmények részesedését az átlagfogyasztó kiadásaiban. Az Eke és kapa versenye című értekezés a kertgazdálkodás előretöréséről számolhatna be. A munkanélküliek társadalma a termelésből és hivatalból kivetettek foglalkozás szerinti megoszlását mutatná be. Egy kisbirtokos kiadás-bevétel könyve a parasztság mai küzdelmeit. A Miből épültek a Pest környéki nyaralótelepek a kispolgári takarékosság munkáját. Százával tódulnak az ember elé ezek a címek, s az előre elkészített tervnek kellene gondoskodnia, hogy a gazdasági életről alkotott látomást az egyes dolgozatok szét ne szaggassák. Reformjavaslatokkal a rádió nem állhat elő; de beszámolhat külföldi kísérletek céljáról, eredményéről; a német Innere Kolonisation ürügyén foglalkozhatna a telepítéssel, Amerika alkalmat ad, hogy Roosevelt bankreformjait ismertessük, Bulgária, hogy a munkahadsereget. A rádió nem ítélhet, de mindent közölhet, amit tudnia kell annak, aki ítélni akar, s így ha reformokra nem is izgat, nevelőmunkájával előkészítheti a reformokat.

    Ha megfigyeljük, mit tud a magyar nagyközönség a népről, az tűnik ki, hogy a népismeretből egész rossz tanárai voltak. A népéletnek a külsőségein vesztjük rajta a szemünket, a szűrtől nem látjuk az embert. Hibás ebben az irodalom is, mely a parasztban eddig elsősorban a figurát, a parasztéletben az anekdotát kereste, és hibás az a felületes néprajzi népszerűsítés, amelynek a nép varrottast, palotást, legjobb esetben népdalt jelent. Miben különbözik a népélet a mienktől? Abban, hogy a kicsiny állandó közösségekben, melyeket egyéni törtetés és társadalmi mozgolódás nem kavarhatnak fel, minden élet bele kénytelen ülepedni dolgok természetéből következő rendbe; a népéletet erős konvenciók kötik, szigorúbb a szokásjoga, a kézfogásnak éppúgy megvan a mozdulata, mint a szégyenkezésnek. A parasztélet alaptüneménye: a szigorú etikett. Ez az etikett érvényesül minden életnyilvánulásában, népdalban, iparművészetben, felköszöntőkben, viseletben. Akármilyen új helyzet elé kerül, ha szerelmes lesz, ha háborúba viszik, nagy, állandó recepteket húz elő a nép, s ezek szerint örül, szenved, lelkesedik. Ha a kultúra egy közösségben kialakult erkölcsi, művészi szokásjog, a népkultúra rendkívül tömör, merev és bonyolult kultúra, mely szerkezetében viszonyaink százados nyomását őrzi. Bizonyos, hogy ez a kultúra ma a legtöbb helyt bomlóban, pusztulóban van, feloldja a falukat körülfolyó város. Ezen sokan siránkoznak, sajnálják a népviselet és népdal tűnését, nosztalgikusan néznek a régi, távolodó falu után. Mások a pusztuló falu pártjára állnak, s az ő nevében indítanak hadjáratot a bűnös város ellen. Mind a két állásfoglalás romantikus. A népkultúrát nem lehet befőttesüvegben szalicil alatt eltenni s még kevésbé a város ellen felvonultatni. De a népkultúra, mint erős szokásjogteremtő erő, igenis megtermékenyítheti a kapitalizmus laza világából kilábaló művelteket; ha nem is vesszük át receptjeit, átvehetjük a nagy receptek tiszteletét; ha nem is vesszük át a szűrt és varrottast, felismerhetjük ebben a népművészetben a mi sorsunk és a mi fajtánk kölcsönhatását. Furcsa körmozgása ez a kulturális erőknek; amikor a mi városi életünk felbontja a falu közösségét, a művelt nép akkor veszi vissza a maga gazdagodására a népkultúra tűnő kincseit. Az utolsó pillanatban!

    A rádiónak nagy feladata, hogy ezt a felületes, a népre sokszor sértő, mondjuk ki, állatvásári érdeklődést, amellyel a sok „parasztszakértő” beszél a parasztságról, ne tűrje meg a rádió műsorában. Néprajzi ismertetései nem a csodabogarakat gyűjtsék, hanem a népélet szellemét kutassák. Mutassuk meg, hogy alakították át a nagy ősi receptek a beléjük süllyedt idegen elemeket, hogy lett népviselet a főúri barokk öltözékből, vagy magyar népdal az arisztokrata költő verséből. Zenében, költészetben hasonlítsa össze a lánykérés, szerelem, siratás különféle magyar receptjeit s a magyar receptet a környező népekével. Nézzük meg, hogy tudta felhasználni a népi kincseket a műköltészet és a műzene. Népszerűsítsük ezt a művelt népiességet, egyengessük útját a régi szokásaiból kivetkőző nép felé. Egész bizonyos, hogy a népkultúrát, mely úgyis pusztul, nem lehet nyers állapotában az egész országra rákényszeríteni, de az is bizonyos, hogy a műveltség irányítói, költők, muzsikusok, moralisták hajlandók ma a néptől tanulni, ha mást nem, hát tömörebb, kötöttebb életet, s kár lenne, ha az a közös, új kultúra, mely ma minden néposztály számára készül, nem mentene meg valamit a népkultúra természetéből. A rádiónak, mint a népkultúra egyik nagy elmosójának, itt nemcsak kötelessége van, hanem felelősség is terheli.  

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf