Vályi Nagy Géza: Özvegy Koromné

Özvegy Koromné egyetlen fia
A Dnyeszter partján hagyta életét…
Még csoda, hogy a gyászhírt elviselni
Szegény öregnek könnye volt elég!
Csak sírt és sírt… éjjéből, nappalából
Könnyezetlenül perc alig maradt,
Olyan lett néki gyászruha, könny, bánat,
Mint a megszokott, betevő falat.

De anyaszív főképp az gyötörte.
Érezte, a kín azért égeti,
Hogy vérén nevelt fia sírhalmára
Nem omolhatnak forró könnyei.
Hányszor gondolta: édes jó fiam,
Nyílik-e vajon sírodon virág?
Nyesik-e olykor hantodról a füvet
És Mindenszentkor van-e rajt’ gyertyaláng?

E gondolat furdalta lelkét váltig…
S addig kilincselt, könyörgött, szaladt,
Míg spórolt pénzén hazaszállíthatta
Idegenből a drága hamvakat…
Virágos, dalos május délutánon
Koszorú erdő, könny, részvét között
Vitték második sírjába Korom Pált,
Kinek lelke már rég elköltözött.

A díszes pompás temetéstől kezdve
Özvegy Koromné mindennap kijárt
Fia sírjához… s lassan, illó csendbe’
Elmorzsolt egy-egy öreges imát.
A frissen ásott rög felett letérdelt,
Öltetett rózsát, vetett fűmagot.
Gyomlált, kapált… s boldog volt végtére
Hogy ismerős zöld hanton sírhatott.

Idő múltán városszert széltiben
Az a szóbeszéd, mende-monda szállt:
Valaki mással, idegen halottal
Téveszték össze Koromné fiát.
…Összeültek, és úgy találgatta
Sok ráncos anyó, pletyka, vén leány:
Mi lesz? Mi lesz… Vajon a gyászos özvegy
Jár-e híven a sírhoz ezután?

És Koromné most is – bár hallotta,
Nem hajtott a szóbeszédre semmit,
Kivonszolta roskadó vén lába
Nap-nap után egy kis sírkeresztig.
Locsolgatott, gyomlálgatott újra,
Rózsafáit oltogatta, óvta…
Istenem, ha más is nyugszik ott lenn,
Gyermekével csak közös a sorsa.

Ki tudja vajj’ idegen országban
Temetőben nem jár-e ki lopva
Másik anya… s fekete ruhásan
Nem borul-e másik sírhalomra,
Hogy egy drága megdicsőült gyermek
Fejfáját a könnyével öntözze?…
S ki tudja vajj’, azt a másik holtat
Nem fiával cserélték-e össze?…