Prohászka Ottokár: A mindenség érzelmeivel és az Istenség gyönyörűségével

(A mindenség szíve, Az istenszív himnusza, Az Istenség gyönyörűségével)

Aki úgy szeret, mint Jézus, az viszonzást vár, viszonzást akar. Igen, a Megváltót viszont kell szeretnünk. Lelkünknek ez oly világos, oly szükségszerű, oly kötelességszerű. Szt. Gertrud, a nagy középkori misztikus lélek, megtanít rá, mit jelent e kötelesség. Ez a csodálatos, tűzből szőtt emberszív, napról-napra „minden teremtmények szeretetével s az Istenség kimondhatatlan gyönyörűségével”* vitte forró vonzalmát a Megváltó elé.
Vele akarunk menni s Őt követve, a világegyetemet átreszkettető minden érzelmek tüzével, s az Istent betöltő boldogító gyönyörűséggel akarjuk Jézust átölelni. A teremtésből kell ezeket az érzelmeket kiolvasnunk, mert bele vannak szőve. Mennyi szeretet ömlik el a tavaszon, mikor a tél merevsége lazul, ébrednek a természet titokzatos erői, s mindenütt új élet fakad. Mikor a dombok bársonyos szépségbe öltöznek, s az ifjú gyepek, az erdő májusi zöldje mint fejedelmi palást borul a hegyek vállaira. Vagy mikor az Úr a földeken esőt hullatva, áldva jár. Mikor csíráztatja a vetést, ezt az évente visszatérő csodálatos kenyérmegújulást. Mennyi szeretetről beszél az este, az alkonyi harmat, melyben éjszaka fürdik a rét és az erdő. És az újranyíló reggel, a fák és bokrok csillámló harmata, az ezernyi finom pókhálószőttes, mely ezüstözve veri széjjel a napsugarat. És a hanyatló fénykorong a csendes órán, mikor hatalmas színkamrájából az ég alján hosszú sávokban kirakja a nap bíboros, violás, tüzes, aranyos fátyolszöveteket, s a hullámzó színtengeren a felhőpárkányok mögé hanyatlik a nappalnak forró ábrázata. Mennyi törtetés a füvek, a vetések növésében, a rügyek duzzadásában. Micsoda félelmetes erővel húzza fel a nap a bokros sűrűből az erdőnek törzsökös óriásait, hogy kinőjenek onnan és beleágazzanak az égnek kék teljességébe. Mennyi mozgás a szelek és viharok, a fellegek és esők járásában, e zivatarszárnyakon nyílsebesen utazó vitorlások vonulásában, a villámok vonaglásában, az ég méltóságos morajában, a záporok susogásában, a kavargó hópelyhek karácsonyi táncában.
Mennyi lendület a futó patakokban, az Alpok zuhatagaiban, a Niagara siketítő búgásában, félelmetes vízomladékaiban, a Nílus árjának szélesritmusú lüktetésében. Mennyi a tengerek örök nyughatatlanságában, viharverte vízcsúcsaiban, dübörgő mélységeiben! És a földnek, csillagoknak szédítő forgolódásaiban, egymás köré hajlított végnélküli kavargásában a mindenség határtalan párkányáig…
Hogy vonul a madársereg földeken, tengereken át feltarthatatlanul, a vágy hajszolja őket messze, messze. Hogy lüktet az élet az elevenek sejtjeiben, a szívek millióiban. Mennyi megindulás, mennyi félelmetes szenvedély a világtörténelem eseményforgatagában, a népek élet- és szellemáramlásaiban, a háború szörnyű indulataiban. És az érzések, szent szenvedélyek minő túláradása a boldogok csarnokában, az egek magasságában, hol „a folyó rohama fölvidítja az Isten városát.” (Zs. 45, 5.) A teremtésnek mindezt a lendülését, reszketését magunkba kell ölelnünk, magunkba kell szívnunk, magunkba olvasztanunk, megélnünk és szeretetünket, imádásunkat „ex affectu universitatis”, a világegyetem minden teremtményének érzelmeivel, vinni az Úr elé. Az ég és föld minden szépsége, nagysága, fölséges formai tökéletessége örömet, csodálatot, dicsérő éneket váltson ki lelkünkből.
A világegyetem minden érzelmének Isten felé zengő akkordja legszebben, legteljesebben, legbensőségesebben hangzott fel Jézus Szívének magasztaló himnuszában. Ez a csodálatos emberlélek szüntelenül hallotta Istent. A tenger zúgása, a puszta csendje, a mezők liliomának salamoni köntöse, az égi madarak szárnyrebbenése mind Atyját emlegette. Érezte az örök Szeretetet, ezt az égből szüntelenül idenéző tekintetet, melybe éjszakai imáiba belemélyedt. Ez a minden tengereknél túláradóbb Szív értette magába ölelni a mindenség reszketését a mustármag induló növésétől a terebélyes fáig, a vetést ölelő földszemek hallgató munkájától a csillagok istenköszöntő daláig. Itt orgonázott a mélyhangú dicséret, énekelt a tisztacsengésű gyermekima. Oh, a pusztai éjszakák, a hegyi tündöklések ily szimfóniáját még nem hallotta a föld. Az első, a teljes „ex affectu universitatis” imádság, az első, nagy integrális odaadottság, mely kevesli önmagát mindaddig, míg be nem ölelte és szent önfeledkezésben a Végtelennek lábaihoz nem gördítette a szeretetével áttüzesített Mindent… Kövessük, kísérjük, táruljon a szívünk és karunk, égjen a szomjúságunk, gyötörjön a tehetetlenségünk és öntsön el bennünket a szeretetnek gyümölcsöző túláradása, hordja be teremtő anyafövenyével kérgesre száradt földünk repedéseit és nőjünk a Végtelen felé kenyértermő munkás kalászban, énekes szent virágzásban. Ott áll, ott él, ott imádkozik a mi életmintánk a krisztusi Szív, nem kép, nem emléklap, hanem valóságos, vérrel lüktető, eleven szív, hívjuk és közelít, öleljük és a miénk, merüljünk bele és eltüntet bennünket önmagában, szeretetének mondhatatlan mindenséghimnuszában.
„Cum delectamento divinitatis” … az Istenség gyönyörűségével. Ez a mindenségkórus hullámzásában nem áll meg az Istenig, Isten mélyéig, Isten mélységes gyönyörűségéig. Isten örül, fönséges, megfoghatatlan örömmel örül műveinek és önmagának, saját titokzatos lényének és szépségével eltelten léte a mindent átjáró szenvedélyes örvendezésnek szüntelen himnusza. A boldogságok ez ujjongó, fénylő áramának, méltóságos, komoly öntudatának naptüzelte orma az az öröm, mellyel Isten legtökéletesebb művében Jézus Szívében pihen. Ez az öröm elömlik az egész teremtésen, ez az öröm a Mindenségre árad, s a Szentlélek beleénekli az emberszívbe: „Tiéd, Uram, a fölség, a hatalom, a dicsőség és a győzelem, dicséret Neked, mert minden, ami égben és földön van, a Tiéd. Uram az ország és minden fejedelme. Tiéd a gazdagság, Tiéd a dicsőség, Te mindeneken uralkodol; kezedben az erő és hatalom, kezedben a nagyság birodalma”, (I. Kron. 26. 11, 12.). Ez az öröm legyen lelkünk levegője, tágítsuk ki emberszívünket e végtelen leheletek befogadására. Sóhajtsuk magunkba Isten örömét, énekeljük vele a boldogság dalát, a mindenhatóság győzedelmes, titkos gyönyörűségét, „mely nagy, Uram, a Te édességed sokasága” (Zs. 30, 20.) – és epekedjünk az Isten önmagával való mélységes harmóniájának titokzatos boldogsága felé, „hogy lássam az Úr gyönyörűségét.” (Zs. 26. 4.) Meg kell sejtenünk a zsoltárossal az Úrnak csodálatos isteni örömét, meg kell éreznünk, hogy „ezért ujjong az ég, s ezért van telítve a föld gyönyörűséggel. Ezért lép ki partjaira a tenger, „ezért örvend a mező és az erdőnek minden fája”, mikor az Úr arcának fényességét tükrözi a komoly bükkök, a fehérkarú nyírfák és az izmos tölgyek ölelkező erejében.
Így imádjuk, így keressük, így énekeljük az Urat. Találjunk rá az Ő Istenségének gyönyörével. A természet csodáiban, a lélek mélységeiben, a gyermekek szemében, a lelkiismeret sugárzó tisztaságába árad, hullámzik Isten öröme. Ismerjük fel, fogjuk egybe, szőjük be imádásunkba, öntsük szeretetté és szívünk amforájában vigyük az isteni Mester lábaihoz. Kérezkedjünk a Szívéig, az Istenség örömének tüzes forrásáig és imádjuk a mindenek Teremtőjét ebből a minden szentségek gyönyörétől reszkető szívből. Az ilyen szeretet-aktusokban az Istenség titkos mélységeiből buzog az élet, benne örvendezik, mert művére ismer, az Isten. Kedve telik benne, mert e szeretet-aktusokon át a lélek Jézusnak eleven ízületévé válik, mert ebben az örömben szomjas venyige módjára issza és bírja sarjadásra a szentséges Tőke tiszta nedveit. Kedve telik az Úrnak az ilyen emberszívben, mert minden rezzenésén elömlik Krisztus lélekszíne és mert minden dallamából Krisztusnak fönséges orgánuma hallatszik. Kedve telik a Teremtőnek e lelkekben, mert helyettük Krisztus imádkozik, helyettük Krisztus áldoz, érdemel és szeret, mert odaadottságukért Istent kaptak cserébe és emberszívükért, mint Gertrud, istenszívet, – lángoló izomszálat Krisztus Szívéből, – mely emészti őket mindhalálig. Testvérem, ez nincs messze, ez nem a szentek elérhetetlen piedesztáljáról való, ez egészen közel van, közelebb, mint a levegőnk. Be kell lélegezni, megnyílni rá, mint a lombok táguló pórusai tavaszon. Ha nem találjuk, menjünk beljebb önmagunkba. Ez a „beljebb” merre van? A több szeretet felé. Munkánk, embereink, alantasaink, társaink, parancsolóink szeretete felé. A fáradalmak, a nélkülözések, a türelempróbák, a fájdalompoharak szeretete felé. Ámen.

/*/ Ex affectu totius universitatis et cum delectamento divinitatis.

 

szozattv


szozat a tiszta hang
 meghivo2Gyóni kötetképSZAKC_Hirlevel_2022_06_09sissistalMÖD 2022.június 18-meghívó-1 oldalasKét film szórólap Trianon plakat NET 2022 Kiállítás szózatba 1 szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf