Jakab Ödön: A tűz legendája

Az ifjú világ hogy már kész vala,
Így szólt a gondos Alkotó szava:
»Még nem tökélyes: mindenütt hideg,
Sivár nyugalmú bús éj fekszi meg;
A tűz hiányzik.«
                        És legott a vak
Űrbe sistergő szikrák hulltanak,
Mindenfelé más célból dobva ki.

– »Te mint nap fogsz az égen bolygani.
Virágot nyitsz a meddő föld felett,
Kalászos mezők magját érleled;
Az érkező és tűnő évszakok
Vándor forgása rendjét megszabod.«

– »Te eláradsz az emberek között:
Közömbös lelkek fagyát megtöröd.
Ember nem fogja látni lényedet,
Csak sejteni fog ha lelkesül, szeret.«

– »Te égni fogsz a földi mécseken,
Lakmározóknál vidám éjeken;
Vagy ott világolsz majd sok mély talán
Titkán virrasztó bölcsek asztalán.«

– »Neked lent a föld méhe lesz lakod:
Gonosz vulkánok üstjét forralod;
S a hol irántam veszni kezd a hit,
Ott majd megrázod a föld tájait
S bizonyságot tész a hitehagyott
Rémült embernek, hogy – jelen vagyok.«

– »Veled az ember bűnét büntetem:
Emésztve bolygasz szerte szüntelen,
S dühödre, büszkén fölemelt falak
Búsan füstölgő rommá omlanak.«

Egy végső szikrát vet most el az Úr,
Szavát így ejtvén hozzá zordonul:
– »S ha még nagyobb csapás kell: akkoron
Te légy legsújtóbb átkom, ostorom!
A merre vészes fényed elhalad,
Szívek romolnak, elmék bomlanak;
A vér elszikkad buja kéj havén,
Gazdag szív lészen kirabolt, szegény;
Boldog családok sorsa rosszra tér,
Délceg fejekre hamvaz kora dér,
S az élet elalél.«

De visszaszól e végső röpke fény:
»Megyek, Uram, csak még azt kérdeném:
Hol lesz lakásom?«
                              Mire mond az Úr:
– »Földi kacér nők átkozott szemén…«