Szántó Róbert: Epilógus

Sok volt a fájdalom,
Több a hiú álom,
Míg életbatárom
Zökkenve megállt.
S most kihunyt reménnyel
Bús, fekete éjjel
Tekingetek széjjel,
S kémlelem a határt.

Annyi soh’se voltam,
Ha feküdnék holtan
Egy fekete dombban
Gyújtsanak egy lángot.
Az meg soh’se lészen,
Hogy egy meleg fészken
Angalogjon lelkem
S kacagj’ a világot.

Rózsán nem lépkedék…
S tudja a magas Ég
Tövise mégis ég,
Sajgatja testemet.
Lantom, ha pöngettem
Egy-két szív bűvölten
Kerengett köröttem
S mégis belém tépett.

Mit reméljek tőled
Hideg, hazug élet,
Ha egyre idézed
Fejemre a jajt?
Szívemet kitépem
Vad, vonagló éjjen…
S kiterítve szépen
– Gúnyolva a bajt –

Halott fehér arccal,
Dacoló ajakkal
Röpítek feléd egy
Utolsó, győzelmes,
Homéri kacajt.