Virsik Mária: Útszéli kő

Az út szürke por-patakján árny-hidakat ver az alkony
a fák meggyújtott törzséből, – hogy rajtuk elosonhasson.

Vállukra vetett kaszával jönnek a fáradt emberek.
Gyermekkocsi, autó, szekér nyom nélkül erre nem mehet.

A sok lábnyom, kerékvágás, nekem oly sokat elmondott:
magassarkú, mezítlábas, páros, árva embersorsot.

Ekként festhet a lelkem is: csupa vágás, kusza árok,
percről percre túrják, szántják hangulatok, benyomások.

A szívembe könnytelt kátyút vájnak gyerekkocsik, autók,
titkok, kételyek gyötörnek, megfejtendők, megoldandók.

Egy útszéli kövön ősz, öreg ember üldögél,
álla csontos, öklén pihen, nem alázatos, nem kevély.

Tekintete mély nyugalom, nincs benne bánat, sem öröm:
nézi a tülekedőket biztos szigetén, a kövön.

Paloták márványkövei, vagy cifra rácsos erkélyek,
mennyi lázadást rejtenek, rút árulást, irigységet.

A megbékült öregember mindent megbocsát és megért,
mert ő az útszéli kőben meglelte a bölcsek kövét.