Madai Gyula: Istenhez közel

Mikor boldog gyermekkorom
Derengő, vidám hajnalán
Összetevéd piciny kezem
Imádkozásra, jó anyám:

Mit tudtam én, kihez rebeg
Fohászt könyörgő ajakam,
Mit tudtam én, hogy ő neki
Világrontó hatalma van.

Mondád anyám: a kis virág
Pompája, dísze tőle jő.
Sötét, zimankós éjszakán
Álmodásunknak őre ő.

Hittem. Eszembe nem jutott
Kétkedve titkát kérdeni.
Előttem álltak bíztatón egy
Mosolygó aggnak fürtjei.

De ha dörrent az égi bolt,
Rám szállt borongó sejtelem,
S te bíztattál: a bűnösökre
Haragszik Isten, gyermekem.

S ahol csatázott a vihar,
Honnan a szélvész szárnyra kel,
Remegve pillantottam a
Villámok bölcsejére fel.

Megnyílni nem mert ajakam,
Félvén, hogy kis szívem szavát
Dörgő egek királya te,
Nagy Isten, meg sem hallanád.

Trónod elém a felhőn túlra
Festé a rémült képzelet…
Pedig nem voltam soha tán,
Uram, – szívedhez közelebb.