Bárdosi Németh János: Apám

Talpig férfi volt, hitt a földi jóban,
a nagy vizekre bámult sóvár szemmel,
miken Jézus járt rozoga hajóban.

Barátja volt a röpködő bogárnak,
bort sem ivott a lármás kocsmagőzben,
csak asztalunknál hallgatón vasárnap.

A kenyerére kicsordult a vére,
halálból kapart minden kis falatkát,
de rámosolygott mégis gyermekére,

ha este halkan ajtótnyitva várták.
A táskájában ostornyél szorongott,
mire mókásan fonta rá a spárgát.

Egyszer betegen jártam Erdély földjét,
vékony gúnyámat sírva melengette,
s a hó alól is lopott remény-zöldjét.

Ó, mind elmúlt a végső drága jajjal,
csak sírja virul, s itt a szívünk mélyén
a bánat fája bimbóthajtó gallyal.

Ha sorsom hídja áthajol az égen,
virágot kötök árva kalapodra,
te jóságos, ki úgy éltél szegényen,

mint mesében a sokgyerekű molnár,
ki gabona híján szívét őrölé fel,
a gyermekeid vértanúja voltál.