Dóczi Székely Gábor: Érintőlegesen XII.

Ünnepek ideje van. A várakozás beteljesülése egy gyermek születése. Aki megváltoztatni jött a világot. Várakozás, eljövetel, ígéretet követő megszületés. És megszületett-e közöttünk az Isten Országa? Vagy csak profánosan: az Emberek Országa?

Aztán akár várjuk, akár nem, eljön az év vége és eljön az új év. Számvetésnek minden év végén helye van. A 2022. év azonban különleges számvetési időt is jelent: Bogár László vette észre, hogy az úgynevezett rendszerváltás rendszere épp annyi ideje tart, mint tartott a Kádár-rezsim, s ez a tartam 33 év. Bogár, aki a jelen rendszerhez lojális – viszont gyakorolja a bírálat jogát is – nem rejtette véka alá azon megállapítását, miszerint az említett két rendszer végső mérlege hiányzik, sőt az sem bizonyos, hogy a mostani egyenlege pozitívabb lesz a végső elszámoláskor.

Érdekes újra elővenni és olvasni Nemeskürty István 1996-os keltezésű, Meddig várjunk? című történelmi áttekintését, összefoglalóját az ország helyzetéről. E könyv címe és tartalma is azt sugallja, hogy a magyarság időtlen idők óta vár. Várja sorsa jobbra fordulását. Ez azonban sem 1989 után, sem 1996-ban nem teljesült. Ha őszinték akarunk lenni, ma sem, tehát Nemeskürty kérdésének aktualitása semmit nem változott. A könyv címével azonos fejezete szerint a társadalom széttöredezett, pártokra szakadt, éppen ebből adódóan közösség jellege hiányzik; az egymás iránti gyűlölet mindent átpolitizál, jószándékokat, erkölcsöt, mindent; saját magunkra szabott, nemzeti válaszok kellenének; a nemzetnevelés, az oktatás döntő jelentőségű, sőt a legfontosabb feladat lenne. Íme, jelen helyzetünk három – ma is hatályos – tétele.

A végén kezdve: az oktatás talán soha nem volt még ilyen mélypontra süllyeszttetett: a klebelsbergi gondolat a hátsó sufniban; az oktatást olyan emberre bízták, akinek fogalma sincs erről. E körben többet nem mondanék, mivel sem büntetőeljárás terhelti, sem polgári per alperesi alanya nem szívesen lennék. De egy hasonlat engedtessék meg: olyan ez, mint amikor a kilencvenes években Horn Gyula változatanul azt szajkózhatta, hogy a gazdaságot, a GDP-t kell rendbe tennünk, akkor majd megoldódnak az egyéb ügyeink is, akár az oktatás is.

Majd ha vezetni tud a miniszter – nem kell vízió, koncepció, rátermettség, műveltség, tárgyismeret, etc - akkor rendbe jön az oktatás ügye. Tévedés ez, alapvető, és a társadalmat egyszersmind megalázó!

A következő a nemzeti válasz. Nemzeti válaszokban mostanság valóban nem volt hiány, azonban finoman szólva is felemásak ezek a válaszok. Olyanok, mint a lenini egy lépés előre, két lépés hátra!

A harmadik: a társadalom szétesettsége, az elkeserítő szellemi-lelki állapotban léte; a gyűlölet, az egymás iránti belátás hiánya, mindennapjaink része.

Az ember – s általa a mindenkori hatalom letéteményese - folyton arra számít, hogy az élet dolgait meg tudja oldani. S ha szerencsés esetben valamely társadalmi jelenséget sikerül is a hozzávetőlegesen helyes irányba terelni, helyébe kerül valami új, még bonyolultabb, még zsákutcásabb, még kelepcésebb megoldandó. Az idill előttünk és számunkra nem szokta megadni magát.

Meddig várjunk? Várhatunk-e egyáltalán kellő alappal –nem könnyelműen, nem tudatos hanyagságunknál fogva – a magyar társadalom igazi közösséggé válására, az élet megoldandó ügyeiben sajátos, nekünk üdvös nemzeti válaszokra, és minden következő nemzedék igazi esélyére, mely az oktatás-nevelés függvénye?

Várhatunk-e még – nem könnyelműen, nem tudatos hanyagságunknál fogva – az Európa-eszményre? Ókori görög kultúra, római jog, keresztény hit.

Az ókori görög kultúra tanulmányozása személyességet, értékorientációt, analóg megjelenítést feltételez, ehhez képest Európa a digitalizálás teljeskörűvé tétele felé halad. A digitális jólét analóg nyomort hoz.

A mai európai jogrendszerek alapja köztudottan a római jogban gyökerezik. A római jog – a maga szövevényes rendszerében is - a jogi fogalmak egzakt és szabatos leírására törekedett és ezek a mindennapi életben is általános iránytűként szolgáltak. Ma a jogi fogalmak kifordításán ravaszkodik az európai hatalmi elit: szólásszabadság, véleménnyilvánítás kisebbségi jogok, családjog kiherélése. A jog uralma helyett valamiféle quasi-jog uralma.

A keresztény hit egész Európában agonizál. Valaki épp megjegyezte: templomaink a karácsonyi éjféli misén még a szocializmus éveiben is mindig megteltek, sőt, a templomkapuban is szorongtak. Ma legfeljebb szolid létszám gyűlik össze. A kereszténység visszaszorul, a templomok kiüresednek, bezárnak, a katolicizmus tájékán visszatérünk a miden tíz falu építsen magának egy templomot időkre azzal a különbséggel, hogy minden tíz falunak legyen egy papja. Aki komolyan veszi a hitét és annak hangot is ad, több országban – vannak erre példák – a büntetőhatósággal játszik és veszít!

És várhatunk-e a talán többségünk által favorizált azon Európára, amely meghagyja a nemzetek sokszínűségét és egyediségét, meghagyja a klasszikus értelemben vett családokat, megőrzi a hagyományokat és a kétezer éves hitet? Nem olvasztja eggyé a népeket, nem zilálja szét a családot és az ember kétneműségét, nem forgatja ki, üresíti ki emberi mivoltunkat, minőségünket, nem rendel új hiteket és tradíciókat a régiek helyébe.

Eszembe jut az Élet és Irodalom című folyóirat, amelyről egykor csípős nyelvek azt híresztelték: kikopott belőle mind az élet mind az irodalom, maradt az „és”. Nem így vagyunk Európával, az unióval? Kikopott belőle Európa, és kikopott az (igazi) egység. Maradt még valami, vagy egy „és” se?

Varga Judit igazságügyi miniszter optimizmusa amolyan déja vu és sajnos hiteltelen. 2022. adventjében azzal biztatja a népet, hogy hiszünk abban, hogy gyermekeink, unokáink ismét naggyá tehetik ezt az országot. A hit erénye abban áll, hogy az ember azonosul azzal, amit remél. Hányan azonosultak e reménnyel az elmúlt nyolcvan évben? A szocializmus éveiben is efféléket szajkóztak: mi fölépítjük a szocializmust, de a gyermekeink, unokáink már megtapasztalják majd a kommunizmus paradicsomi létállapotát. De rosszabb a helyzet: most már nem mi valósítjuk meg a nagyság előfeltételeit, hanem e szép föladatot meghagyjuk gyermekeinknek, unokáinknak. Tehát romlottak a kilátásaink! És akkor ne szóljunk a nyolcvanas évek végéről, kilencvenes évek elejéről, amikor az ország zöme valóban abban a reményben élt, hogy megérkezett a kánaánba.

Az ember – s általa a mindenkori hatalom letéteményese - folyton arra számít, hogy az élet dolgait meg tudja oldani?

A gyermek, aki 2022 évvel ezelőtt megszületett, kinyilvánította, mint akinek hatalma van: Bízzatok én legyőztem a világot. Milyen módon, miáltal. Hát nem egészen úgy, ahogy mi emberek szeretnénk. Nem a zsidók elvárta messiási értelemben, a világ e világi eszközökkel való legyőzése, meghódítása és birtokbavétele által, hanem a kereszt által. No ez a fő bökkenő!

No de meddig várjunk? Várhatunk-e még? Dum spiro, spero… Amíg élünk, remélünk.

Végül, de semmiképp nem utolsó sorban ideje van az önszámvetésnek is. Ökológiai és pszichológiai lábnyomaink tapostak egyet a világon, vagy igyekeztünk inkább olyan nyomot hagyni, amely egyúttal jel, amely egyúttal a szeretet nyoma is?

A társadalmi rend helyreállításához csak akkor lehet fogni, ha az ember önmagában magújult és a rendet helyreállította (Hamvas Béla). Ez tehát az örök intelem: a lélekben, kicsiben kezdeni, mert a világtól, a hatalmaktól nem fog megtörténni. És ez az igazi számvetés, mely mindannyiunk számára megadatik, melyre nem kell tovább várnunk.

 

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf