Prohászka Ottokár: A Táboron

«És hat nap múlva maga mellé vevé Jézus Pétert, Jakabot és Jánost és fölvivé őket egy magas hegyre külön és színében elváltozozék előttük és fénylék orcája, mint a nap, ruhái pedig fehérek lőnek, mint a hó. Felelvén pedig Péter, s mondá Jézusnak: Uram jó nekünk itt lennünk!» (Máté 17, 1–10.)

«Uram, jó nekünk itt lennünk.» (Máté 17, 4)

a) Jézus imádkozik s színében elváltozva dicsőségbe öltözik. Mit jelent az? Rendesen arra utalunk, hogy Krisztus a Golgotán át jutott az Olajfák hegyére, honnan az égbe szállt; de nem figyelünk arra, hogy a Golgotára is a Táboron át jutott. Harcát győzelmesen azért tudta megvívni, mert lelkében átszellemült a rossz, a kín s a szenvedés. Fényben állt s élt lelke, azért tudta legyőzni a sötétséget. A Táboron mutatta be lelkének fölemelkedését, «ascensus in Deum»; szellemi munkára tanítja az embert, mellyel világ, idő, nyomor, mulandóság s a gyöngeség fölé emelkedik; munkára, mellyel fölszabadítja szívét, hogy ne tapadjon a göröngyhöz; munkára, mellyel ruganyosnak őrzi meg lelkét reakcióban a rossz ellen; bánatban is életvidoran és erősen; munkára, mellyel törekvésben, vágyban, küzdelemben elnyújthatja s kifeszítheti. Ez a munka az imádság. Így kell imádkozni: lélekben fölemelkedni s dicsérni, áldani s kérni, megkövetni az Urat. Mint a sas napfénnyel, úgy töltekezzünk isteni gondolatokkal és lelkesüléssel. Az emelkedés a zsoltár, a lendület a himnusz. Megbeszéljük az Úrral ügyeinket, kérdezzük és várjuk feleletét: «loguere Domine».

b) S elváltozott színében, mialatt imádkozott; felöltözködött fénybe s tőzbe s érezte az Isten örömeinek s vigaszainak ünnepét. Isteni gondolatok s érzések által elváltozunk; «species altera», más, különb emberekké leszünk. A bizalmatlan, csüggedő, félénk, földies emberből isteni ember válik. Ereje lesz a gyengének s lelke a csüggedőnek. Lélekkel legyőzi a testet s a világot, a rosszat s a kísértést. Csak az a nyomorúság győz, mellyel szemben lelket nem állítunk;> a szellemmel áthatott szenvedés nem csúnya s nem gyilkol; annál pusztítóbb s szellemtelen. Az a szív, mely megnyílik s oly érzéssel tud beszélni Istenével, hogy egyre vágyik a jobb után s töri magába na rosszat, tényleg a Tábor lejtőjén jár s az Isten vonzalmait élvezi. «Mutaberis in virum alienum»; elváltozol – bíztatja az olyat a lélek, – elváltozol más emberré. A vágy elnyújtja, a szeretet megolvasztja, a fegyelem pedig új formába önti a lelket. Azért tehát dolgozzunk lelkünk hangolásán, ébresszük föl a megfelelő érzelmeket. Ne várjunk, míg az ár elsodor; ereszkedjünk mi magunk a mélybe. Használjuk a röpimákat; ébresszük vágyainkat, fohászainkat a Szentírás szavaival!