Csata Ernő: A fájdalom, ahogy felszakad…

Én, erdélyi magyar, nem is kell semmit szóljak, helyettem már mindent elmondtak a nemzet lelkiismeretének számító költők, oly sok fájdalommal, ami szinte hihetetlen, az ember azt gondolná, hogy ennyi szomorúsággal, egyáltalán, élni sem lehet, de mégis élünk.

„Itt Erdélyben a suvadásos dombok
a férfiakban éjjel mélyre szállnak,
reccsenve nőnek meg a pofacsontok,
s a vízmosásos szemekben az árnyak
nézik, nézik évezredes hosszan,
hogy a türelem partjain milyen erdő ég el.
…
fiúk, fiúk, ti viháncoló csitkók a vad szelekben,
ha netalán az űrig nem sikerül szállnunk,
s e rögös földre mégis visszatérnénk,
csak lábujjhegyen, halkan!:

apáink hűlő, drága arcán járunk.”

(Farkas Árpád: Apáink arcán)
A türelem partjain a nagy álmok, a nagy remények és a nagy várakozások erdeje már rég leégett s e rögös földet, ábrándokat kergetve, sokan végleg elhagyták.

Én mindig

„Magamban bíztam eleitől fogva -
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek. Semmiképp se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.”
(József Attila: Kész a leltár)
de nem tudok örülni annak, amiért sokan örültek, hogy még mindig egy millió felett van a létszámunk, annak ellenére, hogy minden tíz évben 200 ezerrel kevesebben leszünk és 50 év múlva azt vesszük majd észre, hogy Erdély üreges szájából:
„S kihull az üreges szájból másfél
millió egyenes szálfenyő,
hatalmas zölddel lobban az égig,
és másfajta álmok is buknak elő.
…
Kiürülnek a vad tüzek lassan,
hamvuk az égre pereg.
Túlfűtött álmok ravatalánál
kezdhetünk új éneket.”
(Farkas Árpád: A kályhák lázadása)
Sajnos, akkor már nem mi, hanem akik elfoglalják a helyünket, azok kezdenek, majd új éneket a túlfűtött álmaink ravatalánál, egyáltalán nem a mi dallamaink szerint.
Addig is, akik itt maradtunk tehetjük a dolgunkat:
„Orra bukva az avaron,
forogva mennyköves határon,
az ember mondja a magáét,
mint akit nem vertek még szájon,
mint aki lélegzetet is
e föld gyomrából vesz már,
…
Orra bukva az avaron,
és menni tovább mégis,
ébreszteni a nagyra nőtt,
de alvó jegenyét is,
nem hagyni, hogy a fenyvesek
zöld tűkkel beférceljék
mindazt, mi mítosztalan már,
de lelkiismeret még –”
(Farkas Árpád: Avaron)
Ébresszük a nagyra nőtt, de alvó jegenyét is, mostanában nem vertek még szájon senkit, de nincs kizárva, hogy újra eljöhet az az idő, csak sokkal kifinomultabb módszerekkel teszik majd.
Nekünk mindezekért, még könnyezni is nehéz:
„…
Felhorzsolt álmokkal
hányszor feküdtem le?
Hányszor nyúltam el már
rothadt szalmazsákon?
Hányszor éreztem
az önzést e világon?
Lásd, nehéz, nagyapám,
könnyezni is nekünk,
kik téged (s könnyeid)
könyvekből ismerünk.”
(Farkas Árpád: Nagyapám sírjánál)
Csupán a temetőkből, mint eltévedt lovas, jön felénk néha egy-egy emlék, főleg halottak napján, de aztán újra elkeveredünk a zajos hétköznapokban:
„Vak ügetését hallani
Eltévedt, hajdani lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.
…
Kísértetes nálunk az Ősz
S fogyatkozott számú az ember:
S a dombkerítéses síkon
Köd-gubában jár a November.”
(Ady Endre: Az eltévedt lovas)
Igen, fogyatkozott számú nálunk az ember és egyre az lesz, a fiatalok nem hiszik, hogy a szülőföld megműve-léséből, évszázadokon át, meg lehetett és ma is meg lehet élni, inkább mosogatnak Londonban vagy máshol.
Mára már mindenki szomorúan látja és tapasztalja, hogy a világot sátáni erők merre viszik:
„Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak, ami nincs, annak van bokra,
csak, ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.”
(József Attila: Eszmélet)
Ami nincs arról ábrándozhatunk bármennyit (bokorban), ami lesz, arról csak szépet akarunk tudni, de ami már van, a jelen: a vágyaink, az álmaink, a házasságok és sok egyéb, az széthull darabokra, mert fut velünk egy rossz szekér, lehet, hogy éppen rossz irányba:
„ …
Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér.”
(Ady Endre: Kocsiút az éjszakában)
Ennyi baj után egy igazi székely csak egyet tesz:
„ …
Nézi a székely, könny csurog
bajszára, reszket, úgy kacag:
„Vigyed, uram, a házat is,
vigyed, ami még itt maradt!
Vigyed az asszonyt, kölyköket,
a böjtöket, az éjszakát,
vigyed a gólyafészkeket,
lássunk világot legalább!”
(Farkas Árpád: Özönvíz)
Mi pedig, mindannyian, erdélyi magyarok feltehetjük magunknak a költői kérdést, Adyval együtt:
„…
»Uram, az én rögöm magyar rög,
Meddő, kisajtolt. Mit akar
A te nagy mámor-biztatásod?
Mit ér bor- és vér-áldomás?
Mit ér az ember, ha magyar?«”
(Ady Endre: Az ős Kaján)
Tényleg, mit is ér az ember, ha magyar, főleg itt, Erdélyben? A mai fiatalok válasza az, hogy kevesebbet, mint külföldön, jobb mosogatni Londonban vagy epret szedni Spanyolországban, mint gazdálkodni itthon. Itt gazdálkodjanak a hollandok, osztrákok vagy olaszok nagy profitot termelve, felhasználva a mi olcsó munkaerőnket, mi pedig rabszolgaként dolgozunk a saját hazánkban éppen úgy, mint külföldön.