„Mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak
ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság,
de … az elhívottaknak … Isten ereje és bölcsessége”.
(1Kor. 1,22)


Gyermekkorom napjai jutottak eszembe. Tévénk nem volt, csak sok testvérem meg rádió, és naphosszat szólt az Illés együttes, Koncz Zsuzsa és a többiek. A nagypénteki böjtöt akkor éreztük, amikor apánk elzárta a rádiót. Akkortájt számunkra a könnyűzene megvonása jelentette a nagypénteki világvégét. Apánk ezzel a népszerűtlen mozdulatával adta tudtunkra, hogy most másfajta üzenetre kell odafigyelni, és ha az nem szólalhat meg, akkor legalább legyen csönd. Napjaink beszéd-kavalkádjával elárasztva felvetődik bennem a kérdés, vajon ha apánk ma élne, mi az, amit ki akarna kapcsolni körülöttünk, és melyik halk és szelíd bibliai szót erősítené fel? Bizonyára nem akarna hallani a címlapsztorik sikeremberéről, és talán témájává tenne egy új szót, amit korábban az angolnyelvből ismerhetett: a lúzert. Ez az ifjúság legújabb szitokszava. Azt jelenti: „béna”, szerencsétlen, örök vesztes. Magyarul ezt én is csak most ízlelgetem, és azért adom tovább, mert az idei magyar nagypénteki valóság – egészségügyünk „keresztre feszítése”–egyre inkább a lúzerek táborába tömörít minket. Orrba-szájba kapjuk a „sikerember” történeteket. Arról az emberpéldányról, akinek hirtelen nagyon megszaladt, mert lélegzetelállítóan nagyot „kaszált” (leginkább a közpénzéből). Ettől kezdve ő már egy másik kaszt tagja, úgymond gyalogszerrel perdült át a másvilágra, mert beletartozik az első száz leggazdagabb csapatába. A „sikerember” más színben látja a világot, szelektált a hallása, s a memóriája is csak a szépre emlékezik. O az irigyelt, a magabiztos, aki másokkal a világért sem cserélne, aki ujjal mutat magára: Legyetek a követőim, ha tudtok! – s még maga is elhiszi ajánlatát. A kiváltságos kevesek birodalmából ki sem lát, ezért észre sem veszi a lúzerek tömegeit. De nem is akar tudni azokról, akiknek folyton bajuk van a világgal, s benne magukkal is. A segíthetetlen vesztesekkel bajlódjon az Úr Isten, ha tud. De bizonyára neki is nagy falat. Vagy mégsem? A sikermintákat címlapfotózzák, vágyálom-követőik megszámlálhatatlanok. A lúzerektől viszont menekülnek, mintapéldányaiktól iszonyodnak. A nagypénteki ellenkultúra ma mégis az elnémított modellt akarja kihangosítani, mégpedig egy ókori tanító, Pál apostol bátorságával, akinek volt mersze témává tenni a veszteség-szimbólumot, a keresztet. A megfeszíttetett Krisztusról prédikált. A legborzalmasabb bűnöző-kivégzést nem az elhallgatás kínos csöndfátyla borítja. Pál kihangosítja minden idők keresztényei számára. A kereszt botrányában Pál apostol az elbukás új minőségét mutatja be: a szabadságnak azt a fokát, amikor megengedtetik a veszítés-választás. Amikor lúzer - sors nem kényszerpálya, hanem önkéntes – olykor véres verítékkel megharcolt döntés. A töviskoronás Jézus az utolsó percekben is korrigálja Pilátust, amikor ő a hatalmával kérkedik: „Semmi hatalmad nem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna neked” (Jn 19,11). A veszítést tanulni kell, nem pedig tehetetlenül belesodródni. Nélkülözhetetlenek a Getszemáni-kerti rákészülések. A keserű pohár kiivását nem lehet elnagyolni: összeszedettséget, feladatra koncentrálást, teljes erőbevetést igényel. Nem kell mindegyikbe belekóstolni, de tudni kell, melyik az enyém, és kinek a kezéből fogadom. Valójában ez hatalmi kérdés – a jézusi értelemben: „Azért szeret engem az Atya, mert én odaadom az életemet… Hatalmam van arra, hogy odaadjam…” (Jn 10,17-18). „Ha már elvettük a jót, el kell venni a rosszat is” – nyújtotta kezét névre szóló keserű pohara után az az idős lelkész, akinek a felesége olyan állapotba került, hogy ápolási intézménybe kényszerült. „Ő velem jött fiatalon, tehetségesen egy Isten háta mögötti kis faluba, s doktorátussal a zsebében szőlőt kötözött és kapált a betevő falatért. Akkor most megöregedve és elesetten miért hagynám magára?” Pedig a férj még élvezhetné otthona kényelmét, állapota megengedné függetlensége megtartását, mégis „bevonul” társával együtt az öregotthonba. Mert számára egy nagyobb összefüggés keretében a „dolgok rendje” a veszítés. Mégsem engedi, hogy a rossz csak történjék vele, önkéntességével az áldozatvállalás szentségének magaslatára emeli a „lúzer”- keserűséget. A sikeremberek élet-összefoglalóiról többnyire nem szól a fáma, csak a bibliai tanítás, mégpedig a következő: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelke pedig kárt vall” (Mk 8,36)? Viszont a lúzereknek inkább lehet üdvtörténeti szerepük, mert ok a megváltásért kiáltanak létükkel. Megjelenítik az Istenhiányt, a rend-deficitet, az igazságtorzulást. Szembesítenek, a nincs- továbbal. Meg-, le-és félreállítanak: értetlenkedve, megszégyenülve vagy megrendülten amiatt, hogy mégsem kerek a világ, és valami nagyon nincs sehol... De nem mindegy, hogy tékozló veszítés történik-e, vagy megtaláljuk annak értelmét. A lúzer-sors „sikere” függ tőle. A jézusi ajánlat így szól: „Aki meg akarja menteni az életét, az elveszti, aki pedig elveszti az evangéliumért, megmenti azt” (Mk 8,35)! Szabadságom, hatalmam és Szent Lélek-ihletésű bölcsességem van arra, hogy részt vegyek (vehessek) abban a „megváltói műben”, amit Isten országa építésének neveznek. Ez a Jézuskövetés. Része a nagypénteki veszítés-minta – immár a klasszikus. Kinyújthatom a kezemet Isten felé a nevemet jelző keserű pohár után. Mozdulatom önkéntessége átváltoztatja lúzer-státuszomat. Nem tehetetlen báb leszek a „nagyok sakktábláján” – még ha olykor gúny tárgya is, akár a
töviskoronás király –, hanem a Nagy Rend részese, Isten országa építőmunkása. Vajon meghallja-e ezt a sikerember? Csak ne legyen siket ember! Érdemes
kivárni, hogy ki nevet a végén. Lesznek még boldogok a sírók, és sikeresek a Krisztus-követő „lúzerek”.
Ígéretük van rá – mégpedig isteni.

 
2008. április. 25.

(Elhangzott a Lemberg utcai Református Idősek Otthonában)
Megjelent Az érted vagyok, 2008.áprilisi számában