Azt gondolnánk, csak az elnyomó szlovák nyelvtörvény és a globalizációt elősegítő, angolszász gyökerű uniós oktatás prioritásainak halálos ölelése jellemezi a Felvidék magyar általános és középiskoláinak mindennapjait. De ne csüggedjünk, él még a magyar szellem a Felföldön. A Palóc Társaságnak és elnökének Z. Urbán Aladárnak, a Magyar Kultúra lovagjának köszönhetően a Magyar Kultúra Napja tiszteletére tizenötödik alkalommal meghirdetett pályázata alkalmából tartott eredményhirdetésen, a tizenhét éves Bankházy Angelika a felföldi Kémendről, az életkorát messze meghaladó bölcsességgel sorolta fel a magyar nyelv szépségeit és rejtelmeit. Miközben magyar ifjúságunkat sokat és sokszor kárhoztatjuk a Kárpát-hazában vélt közömbössége miatt, ez a dolgozat egyetemistának is becsületére válna. Magam sem tudtam volna – így ötvenen felül – az alább olvasható szemelvényeket ennél átfogóbban, kerekebben megfogalmazni, amely nemcsak a szerzőt, hanem szüleit és a párkányi gimnázium tanárát, Csicsay Saroltát is dicséri. Már a címe is oly szívmelengető:




Talán nem is gondolkodunk el azon, mennyi érték rejlik körülöttünk. Egy kézfogásban, egy ölelésben, egy mosolyban, apró dolgokban, amikkel nem is törődünk, pedig fontos része az életünknek. Egyik összetevője, és úgy hiszem, megalapozója személyiségünknek, jellemünknek a nyelv, amit beszélünk: a magyar nyelv. Már ösztönösen használjuk, nem is foglalkozunk vele mélyrehatóan, mégis ez végig elkísér minket az utunkon. Több szempontból is úgy érzem, mintha a nyelv életre kelt volna. Az emberek éltetik és éltetni fogják mindaddig, amíg csak lesz egyetlen magyar is, aki szívből használja. Hatalmas múlttal rendelkezik, és ez által egyre gazdagabb és szebb lesz. Ahogy végigcikázik a történelmen, úgy hoz magával mindig valami újat. Minden ember ad hozzá önmagából, de cserébe kap is valamit. Különös, megmagyarázhatatlan kapcsolat ez ember és nyelv között, melyet a gyökereinkben kell keresnünk. Ez anyáról gyermekére száll, öröklődik, és egyre értékesebbé válik a számunkra. Gondoljunk csak bele, hányan mondták eddig magyarul, hogy „szeretlek”? Vajon hányan sírtak és nevettek magyarul? Hány embernek hagyta el az ajkát az első szó: mama. Mert őt illeti a legelső szó, az édesanyánkat. A legszebb és mégis legcsekélyebb ajándék, amit adhatok viszonzásul a sok jóért, hogy törődött velem, tanított és önzetlenül szeretett. Megtanított engem is szeretni és elfogadni másokat, az emberi értékek becsülésére és mindenekfelett továbbadta azt a kincset, amit még ő maga gyermekkorában kapott az édesanyjától. Egyszer majd rám is sor kerül, hogy gyermekeimnek átadjam az évszázadok által finomra csiszolódott anyanyelvet, azt, amiben minden emberből marad egy darab. Belőlem is rejtőzik benne, mert velem együtt él, s velem tart mindhalálig. Talán eljön majd az idő, hogy nekem hangzik el a bűvös szó: mama;

A mai felgyorsult, anyagias világban sajnos egyre elidegenedik az emberek beszéde, de sokan épp az ellenkezőjére igyekeznek törekedni: minél jobban felhasználni a magyar nyelv által adott előnyöket. A szavak, amelyekkel élnek, amelyek megalapozzák a mindennapjaikat, amit folyamatosan használnak, s amivel felveszik a kapcsolatot a világgal, mind egy-egy apró drágakő a magyarság kincstárában. Szótárak ezreiben szerepelnek ismert és ismeretlen fogalmak, de ez mindig hiányos marad. „... nincs és nem lehet „teljes” szótár. A szótár csak kagyló, ezzel csak meregetünk a nyelv tengeréből.” 1 Kosztolányi Dezső idézetén elgondolkodva vettem csak észre, hogy mennyi mindenen átsiklunk. Az említett tenger oly mély és beláthatatlan, s mi mégsem élünk vele. Újkori szavakat használunk, idegen nemzetek nyelvéből hozunk át újabb és újabb kifejezéseket, pedig itt van nekünk ez a már óceánná dagadó szóáradat, amely csak arra vár, hogy kagylónkkal kiemeljük a mélységből, újra felfedezzük, és felidézzük számunkra eddig ismeretlen vagy elfeledett formáját, és tegyük láthatóvá és hallhatóvá mások számára is. Szépséges és kiemelkedő lesz, akárcsak a valódi tenger morajlása s a friss hullámcsapások, melyek a sziklák peremét verdesik.
Minden egyes szónak érzelmi hatása is van. Szavak, melyekkel lágyan ölelni, érzékien simogatni tudunk, s mellyel egyaránt fúrhatunk tüskét, ejthetünk felszínes és mély sebet is a másik lelkében. Mert bár a szavainkra nem emlékeznek tisztán, az érzés, amit keltettek, mindvégig megmarad.
Sok év eltelik, mire megtanuljuk értékelni az ajándékokat, amelyeket az élettől kaptunk. Idővel azt is mindenki megérti, hogy mennyi mindent jelent számára a hovatartozása.

 »Föl-földobott kő, földedre hullva,
Kicsi országom, újra meg újra
Hazajön a fiad.(…)

A honvágy mindig visszahúzza szülőföldjére az embert, ahol szeretettel és mosolyra fakadva nézi a világot, s a világ visszamosolyog rá régi ismerősként üdvözölve őt. Ez az igazi vagyonunk. Lehet tengernyi pénzünk, kiemelkedő eredményünk a munkában, de mindez valahogy mit sem ér. Múlandó dolgok, amiket főként szerencsénk forgása határoz meg. A szülőföld és az anyanyelv iránti szeretet az egyetlen olyan dolog az életben, amit teljesen magunkénak mondhatunk. Fejünkbe és szívünkbe vésődik, olyannyira, hogy semmi földi hatalom ki nem törölheti. Ez az egyetlen, amit nem vehet el tőlünk senki, és mi sem feledhetünk el soha. Mert lehetünk távol az otthonunktól, mégis magyarul dobban a szívünk... Pa-pamm! Pa-pamm! Pa-pamm! - Minden egyes ütésben és minden csepp vérben szétáramlik a tisztelet az anyanyelvünk iránt. Már az első szó, amit kimondunk, magyarul hangzott el. Hozzákötődik mindenhez, hiszen ezen a nyelven jutnak eszünkbe gondolatok, így fejezzük ki érzéseinket. Hogy is lehetne másként, ha már édesanyánk születésünk előtt magyarul suttogott nekünk? Kezét a hasára téve érezte, ahogy válaszul megmozdul, rúg egyet az az élőlény, aki még akkor és ott oly parányi, oly törékeny és védtelen, s aki már magában hordozza jövőjét és annak titkát, s aki továbbviszi az értékeket, nem feledve el, hogy honnan jött..
Néptáncosként számtalan magyar lakta vidéken jártam már, legyen az Erdélyben a Kárpátok ölelésében egy kisebb közösség vagy az nyelvhatárt súroló magyar falu Szlovákiában, mindenhol jó szívvel fogadtak bennünket. Összeköt minket az anyanyelvük iránti szeretet. Rengeteg új élménnyel gazdagodtam, s kicsit közelebbről is megismerhettem új embereket. Sokan meséltek róla, milyen nehéz is magyarnak maradni. Egy Nyitra melletti régi magyar faluban már csak az idősek beszélnek magyarul. Az unokáik szlovákul beszélnek.

 »Az unokák megszületnek.
Az unokák sírnak,
az unokák járni tanulnak,
az unokák beszélni tanulnak...


Újabb helyszín, újabb emberek. Most magyarországi faluban járunk, beszélgetünk. A téma az anyanyelvhez ragaszkodás Szlovákiában. Egy hölgy azt mondja, győzzön a szeretet felett a szükség. Praktikus gondolkodású, megfontolt; tudja, hogy ha ő is itt élne, nem tiltakozna annyira a helyi idegen nyelvtől, hanem elfogadná, hogy erre nagyobb szükség van, mint a magyar nyelvre. Hiszen mit tehet itt a kiszorított magyar ember???  Elmegy „magyar szakra”, görcsösen kapaszkodik az egyetlenhez, amije van: anyanyelvéhez. Így - szerinte - sosem tud majd igazán boldogulni, legyen az felvidéki vagy erdélyi ember. Kérdem én: mi a helyes? Egyszerűen olvadjunk be, ha erre van szükség? Nem! Úgy hiszem a legfontosabb az egyensúly. Igyekszem helytállni, ahogy csak tőlem telik, de sosem felejtem el, hogy ki vagyok, ki volt édesanyám és mit is kaptam tőle. Ha majd egyszer unokáim lesznek, szeretném megélni, hogy az én anyanyelvemen szólítanak meg és beszélgetnek velem. Különben elfogy az a kerek alma, és elillannak a varázsigék;


A magyar embert bárhogy tépázhatja a szél, törzse mégis erős és hajlékony, nem lehet játéka semmilyen külsőségnek... Erő lakozik bennünk. A megpróbáltatások, amelyeknek kitesz az élet, nem a testünket, hanem a szívünket támadja, és mégis van remény és kitartás, nem törünk meg. Holnap új napra ébredünk. Az új nap pedig új lehetőségeket hordoz magában. Az jövőt tárja föl minden egyes percben, valósággá váltva az eddig bizonytalan vagy nem is létező dolgokat; lassan halad egyszersmind gyorsan, mígnem eljön az éjszaka, hogy árnyat hozzon a világra. Aztán hajnalban újra virrad, hogy elűzze a fény a sötétséget és számtalan meg nem jósolható pillanatot ígérjen a mai napra. Mindig van esély az életben a változásra és a változtatásra. Meg van írva, hogy mi jutott feladatul nekünk: megőrzése édes anyanyelvünknek, s ha majd eljön az idő, az ősi ajándék továbbadása.
Mi céllal jöhettünk a világra? Gyermekként az ember kalóz akar lenni, kincset keresni a világban, nem is sejtve, hogy az igazi kincs, amit mindvégig keresünk, bennünk lakozik.  Mélyen a szívünkben.

A közönyösek, a cinikusok és a kozmopolita liberálisok minden bizonnyal rálegyintenek a dolgozatra: már megint magyarkodnak! Legyintsünk így rájuk mi is, mert ez a gondosan elkészített összegzés, ez a formailag és tartalmilag is jól megírott pályázat, / az idézett forrásokat külön lábjegyzet jelöli/ a sorok közé  önkéntelenül elrejtve II. Jánost Pál pápa biztatását idézi: »Ne féljetek!«  Ne féljetek,tudjuk, az anyaország nem felejti el véreit, Mi itt bízunk az összetartozás erejében, bízunk bennetek.
Szeretném, hogy az európai nagy összeolvasztási kísérletet és az uniót dicsőítő minden magyar álszent politikus elolvasná a fenti sorokat. Ha a szavazáskor – amikor fejbólintó Jánosként – gondolkozás nélkül teszik magukévá a brüsszeli bürokraták agyament rendeleteit, visszaemlékeznének egy-két fő gondolatára. Szerzője tizenhét évesen példát mutat – a meggyötört kisebbségi létben – magyarságból, nyelv és hazaszeretetből, bizalomból mindannyiunknak. Szülei és tanára-tanárai segítségével a mindennapokban is megéli, kötelességének érzi az írásom címét jegyző Sajó Sándor ipolysági költő örökbecsű üzenetét.

Összeállította: -cspb-