Németh László; Jelszó: Petőfi



...A magyar irodalomnak Petőfi a legnagyobb fénye. Bizonyíték rá, hogy egész irodalmunkat az ő világításában látjuk. Nem csak utódai állnak az ő fényében, árnyának (szerepét folytatva, mint Vajda, Ady, a fiatalabbak közül Illyés, Erdélyi, vagy szerepe ellen küzdve, mint Arany, Babits), de visszaeső fénye elődeit is meghamisítja. Csokonaiból, ebből a botanikus lelkű költőből, akinél a tizennyolcadik századnak kevés nyájasabb bennszülöttje élt, egy elő-Petőfit csinált, s a tizenhatodik század nyers borújában, Balassi előtt ráemlékezünk. Petőfi olyan nagy emléke a magyar szellemnek, hogy nem tudunk szabadulni tőle. A hű asszony esküvője napjához méri leány- és asszonykorát. A magyar szellemnek Petőfi költészete volt az esküvője.
Sokan és sokféleképp akarták megszabadítani a magyar irodalmat ettől a mindent elnyomó Petőfi-emléktől. Gyermeklelkét szokták emlegetni, hogy a férfikor jogán mosolyoghassák le ezt a gyermekséget. Költészete közhelyszerű voltát hányták föl, s a házasodó Petőfi mögött a pocakos Petőfit sejtették, hogy saját mimózagondjaik fensőbbrendűségére figyelmeztessenek. Délszláv léleknek nevezték őt, hogy kituszkolják a magyarságból az „emberiségbe” s fényétől megszabadulva irodalmunk sötétebb, magyarabb tehetségei fölragyogjanak. Mindez érthető, sőt helyes is volt talán, hiszen költők jogát vitatta a naphoz, s költők valódi színét kereste a rájuk vetett visszfények alatt, de nem tűrhette el a tényt, hogy a magyar irodalom elsősorban a Petőfi irodalma, s ha a múltjából menekülő magyarnak csak egy nevet szabadna magával vinnie, az nem lehetne más, mint a Petőfié.
Petőfire minden költő irigy csodálattal néz; azok is, akik kisebbítik. Mit irigyelnek és mit csodálnak benne? Azt, amit a kiskocsmáros a lovát futtató nagyvendéglősben, a vénleány a színésznőben, a boldogtalan Nero Philemonban: a sikert. Petőfi a legteljesebb magyar költő. Ő fejtette ki a legteljesebben a benne lappangó potenciát; ő az a költő, akit a Megvalósulás fenékig felhörpintett.
A költők sikere, természetesen, nem olyan, mint a nagyvendéglősöké; a „tarka élet” csapásai éppúgy hozzátartozhatnak, mint a segesvári halál. A sikerült költő sikerét csak az elakadt költők mélabúján lehet mérni. A magyar irodalomban különösen kínálkozó az ellentét, hiszen a mi irodalmunk tele elakadt nagy tehetségekkel, kis túlzással azt is mondhatnám, hogy ezektől kapja a sötét faji színét. Az író vállalkozás. Egy darab természet akar rajta át a kultúra erői közt helyet szorítani, feladatot vállalni, s minél több marad ebből a természetből felhasználatlan, annál alvadtabb bánatú az író élete, minél több hazugság furakodik természet és szerep közé, annál kínzóbb a természet elleni vétek bűntudata. A régibb magyar irodalom felhasználatlan tehetségektől komor; gondoljunk Berzsenyire, Katonára, Keményre, Aranyra; az újabb hazugsággá váló tehetségektől poshadó; gondoljunk… Eh, ne gondoljunk senkire.
Petőfi az a költő, aki nem engedte eliszaposodni tehetsége kútfejét. Ami buzgott nála, az ömlött is; ami lehetőség volt, az mint szabad elem, már rántotta is magához a valóságot. Petőfi nagy tehetség volt, de legnagyobb tehetsége az volt, hogy teret tudott irtani ennek a tehetségnek. Kora sodrába szökik, s egyéni küzdelme egy-két csapás után a korhős küzdelme. A feladatok közepében áll, s a feladatok szívják fel erejét. Költészetében nyoma sincs tétovázó erő gyűrődéseinek, az önmagán babráló szellem unalmának. Ez a költő éppen hogy győzi, amit csinál, a képesség éppen hogy lépést tart a teremtés iramával. Ezért olyan friss, világos minden: Petőfit nem üli meg a kushadó képesség doha; igazi alkotó élet ez, amelyben a nap a naptól egy csatányira, vers a verstől egy fél műfajnyira van.
Korunk kedves szójárása, hogy művészetnek és erkölcsnek semmi közük egymáshoz. Ha erkölcs alatt példás magaviseletet értünk, igaz. De az erkölcs: hűség magunkhoz s bátorság a hűségünkhöz. Az írónál ez a magunk: a tehetségében előírt küldetés s az erkölcs: az az önfeláldozó hév, mellyel „géniusza karjaiba veti magát”. Az erkölcs, nemcsak hogy nem független a tehetségtől, de annak a vitális elem; az erkölcs az, amivel a géniusz több a képességnél. Egy írói pálya csupa válaszútból áll, s az író választása attól függ, hogy milyen erős benn a húség vonzása, milyen hatalmas a vállalkozás lendülete. Petőfiben olyan túlnyomó a tehetség sugallata, hogy a válaszutakat szinte észre sem veszi. Egy iramban megy, s tér mindig jobbra s mindig meredekebbre – mint aki meg sem érti, hogy másfele is lehet menni. Írást és életet itt nem lehet megkülönböztetni, nem azért, mert az élet benne van az írásban, hanem mert együtt készül vele. Az írói erkölcs ilyen lélekjelenlétére nincs több példa irodalmunkban.
Szónak és tettnek ezt az azonosságát egyesek Petőfi rovására írják. Petőfi, őszerintük, naiv. Az író írásáért felel, mondják, s nem életéért. A kagyló, ha megtermi gyöngyét, ő maga nem válhat gyönggyé. Nos, én ezt a kagylóelméletet naivabbnak érzem a Petőfiénél. Mi naivabb? Ha már egyszer íróvá lettünk, követni a hűség kényszerét s áldozni, ahol tehetségünk szabad útja úgy parancsolja vagy tétovázni „élet” és költészet közt, hányódni ebben, bűnhődni abban, mint gyáva bűvész, aki elrejtőzik a sors elől, melyet felidézett. Petőfi arra tanít, hogy az íróság olyan kárhozat, amelynek az égetését csak az állja el, aki tudja, hogy így is, úgy is át kell lábolni rajt.
Tudom, hogy akik felkapaszkodtak már valamiféle kis bölcsesség kupacára, megtanulták, hogy az okosság a társadalmi kapcsolatok, félig gúnyos, félig komoly elismerése, ezt a felfogást is naivnak tartják vagy ami még rosszabb, a történelmi március gyorsforralóján készült kotyvaléknak. Igazuk van. aki kész, azon nem lehet segíteni s miért irigyeljük a kétségbeeséstől a fölény hideg verőfényét. De Petőfi nem is a kijátszott kártyájú bölcsességhez szól; hanem az első útkereszten ácsorgókhoz. Mint Jézus, ő is a langyosakat köpi ki szájából, s a kicsinyes, önmagunk rovására menő alkuk ellen tiltakozik. Az ember egyszer él, egyszer is fut neki sorsa pálcájának, s ha arra szánta magát, hogy ugorjék, ne a cipőjét csomózza, ne a nézők lobogó sálján akadjon fenn a szeme, hanem ugorjon. A semmirevaló nyugodtan legyezheti eszmécskéivel a kor fáraóit, s szedheti a vámot, mint szolga orákulum; de akiben van valami, az féljen a félugrástól és a csonttöréstől.
Magyar író akarsz lenni? A jelszó: Petőfi!


/1934/

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf