Herczeg Ferenc: Prágai demokrácia

Nem volt még ország, ahol a hatalmon lévők annyi lobogtatták és csörgették volna a demokráciájukat, mint a csehszlovák köztársaságban. Az emberi szinte azt hihette, hogy túl a Ronyván – vagy melyik is az a bizonyos „hajózható” határfolyam? – az élet egyetlen vidám demokrata piknik, amelyen Benes az előtáncos és talán Masaryk a bálanya.
És milyen farizeus önteltséggel sajnálkoztak a magyar népen, hogy annak nincs olyan Istennek tetsző demokrata kormánya, mint a csehszlovákoknak! – Hogyne! Egy defetista magyar demokrácia éppen kapóra jött volna a cseh kormánynak, amely, akár demokrácia, akár diktatúra, mindig a csontja velejéig imperialista marad.
A prágai demokrácia! Első tekintetre meglátszik rajta, hogy a Habsburgok cselédszobáiban nevelkedett. A demokrácia tulajdonképpen a politikává lett emberszeretet, a csehek azonban soha sem keresték az egyenlőséget, mindig csak a hasznot.
Amíg hatalmas volt a Habsburg-ház, addig a csehek voltak az összbirodalom és az önkényuralom lelkendező kengyelfutói. Volt idő, mikor Prága osztrákabb volt, mint Bécs. Csehnek lenni annyi volt, mint aulikusnak lenni. A népek szabadságvágyának sehol a monarchiában nem volt csökönyösebb ellenségei, mint a Hradzsin körül. Mikor azonban fizetésképtelen lett a dinasztia, ők felmondás nélkül levetették a fekete-sárga libériát és halált kiáltottak volt gazdájuk fejére. Ekkor szökött kalászba a cseh demokrácia, amelyről addig nem tudott a világ.
Éppen jó időben lettek demokraták. A győztes nagyhatalmak első diadalmámorukban összetörték a kettős monarchiát és utólag tetszetős volt nekik a gondolat, hogy a korhadt császári és királyi uralomnak azért kellett elpusztulnia, hogy ifjú demokráciák keletkezzenek a helyén. Nevezetes, hogy még nálunk is akadtak elmélet-lovagok, akik ideig-óráig hittek a prágai demokráciában.
A világ teremtése óta nem volt még politikai rendszer, amely oly művészi tökéllyel alkalmazta volna azokat a fogásokat, amelyeket a polgári életben hazugságnak és csalásnak neveznek. Prága el tudta hitetni a szövetséges és társult hatalmakkal, hogy csehek és tótok nyelvileg és politikailag egyek; el tudta fogadtatni a Dunát cseh folyónak; a Kárpátokat cseh hegyláncnak, Pozsonyt, Komáromot, Kassát cseh városoknak; a népek önrendelkezési joga alapján igába tudta hajtani és koldussá tudta tenni a Felvidék őslakosságát; az egyenlőség jelszavával le tudta fegyvereztetni Magyarországot és meg tudta hamisítani a Dunavölgy természetes erőviszonyait. Azonban a cseh diplomácia legcsodálatosabb teljesítménye, hogy politikáját demokratikus jelmezbe tudta öltöztetni.
Prága tulajdonképpen mindent elért, amit csak akart. Sőt még többet is. A geniális Benes meg lehetett elégedve a művével: ellenállásnak, veszedelemnek sehol semmi nyoma. Beláthatatlan időkre biztosítottnak látszott a köztársaság élete.
Egyszerre azonban a tizennégyéves államon betegségi tünetek kezdtek mutatkozni, amelyek veszedelmesen emlékeztettek az aggkori gyöngeségre. Nem ilyen volt az osztrák összbirodalom közvetlenül a felbomlás előtt? Mi történt tulajdonképpen? Csak annyi, hogy elpárolgott a hazugságok mesterséges ködfelhője, amellyel a köztársaság körülvette magát. Saját polgárai és a világközvélemény kezdik igazi alakjában látni a cseh hatalmi rendszert és ez olyan halálos veszedelem, amelytől vacogni kezdenek a prágai hazafiak és megijed és kapkodni kezd maga a geniális Benes is.
Az a dühöngő brutalitás, amellyel Prága ma elképeszti a világot, nem egyéb, mint védekezés az igazság ellen. Az igazság, miként a napfény, elpusztítja a népek szervezetében a kórokozó mérget és a Masaryk-Benes-féle köztársaságnak az a tragikuma, hogy abnormis szervezetének éppen ez a méreg az éltető eleme.
Most megint azokkal a mentési kísérletekkel próbálkoznak, amelyekkel a cseh politika géniusz egy ízben már kudarcot vallott, mikor mindenáron meg akarta hosszabbítani az összbirodalmi abszolutizmus életét. Börtön és csendőrpuska, cenzúra és hamisított statisztika. Egy lehelet meg tudja ingatnia köztársaság alapjait, tehát el kell tiltani a lélegzetvételt! Ha pedig nem használ a nemzeti kisebbségeknek rendelt koplalókúra, akkor majd a vas és vér gyógymódjával experimentálnak.
Az országgyűlés időközben elfogadott egy államvédelmi törvényt, amelyhez hasonlót csak a római császárok merészeltek a cselédsorba süllyedt szenátus elé terjeszteni: a kormány jogot nyer, hogy feloszlasson minden politikai pártot és megsemmisítsen minden képviselői mandátumot. Ha ezek után még országgyűlés ülésezik Prágában, akkor az csak nyomorúságos fügefalevél a cseh abszolutizmus meztelenségén.
A prágai uralmi rendszer levetette álarcát és annak mutatja magát, ami a valóságban: a cseh hatalmi éhség eszközének. És mi lesz most már az egyedül üdvözítő demokráciával, amely előtt a jó öreg Masaryk annyit letániázott és lengette a füstölőt? Azt egyelőre bemolyporozták és raktárba teszik. Voltak ugyan nemzetek, amelyek a vérüket ontották a demokráciáért, de a prágaiaktól senki sem kívánja, hogy ráfizessenek az üzletre.
Nekünk, nem tagadjuk, kedvünkre való a cseh politika nyílt színvallása. Megint egy lépés előre, az igazság felé! Prága, akarva, nem akarva, az igazság ügyét szolgálja.
Sajnos, a felvidéki magyarokra, szlovákokra és németekre súlyos napok virradnak. Így volt ez az összbirodalom napjaiban is. Ott a nép szenvedései árán kellett megváltani a jobb jövőt. Így lesz ez Csehszlovákiában is. A köztársaságnak azonban jó lesz vigyáznia, nehogy egyszer véletlenül rászoruljon polgárainak szeretetére és áldozatkészségére!

1933. október