Bella István: Halotti beszéd

           néhai Bella István karpaszományos honvéd sírtalan sírja fölött

Gyere, fiam, menjünk el apánkhoz!
Ha elsírjuk róla a havat, ha a földet
elhányjuk róla, talán találunk
kardbordát, csontsípot, csigolyagyöngyet,
talán találunk a szíve helyén
Északi Fényt, s fekete csöndet.

Gyere, fiam, menjünk el apánkhoz!
Az itthoni eget, leheletünket
emeljük szájához, mint a tükröt,
hátha bepáráll, hátha él még,
hátha elfelhősül a kék ég,
hátha fölül, s hátha ránk ümmget,
csöndbozontú szája ránk mordul,
szakállából, havas hajából
kifésüli a férget, a földet.

Gyere, fiam, mentünk el apánkhoz!
Te, a hadiárvagyöp, én, a hadiárvaföld.
Menjünk – füvekként araszolva,
vakondként a földet púpolva,
menjünk – sírokként hullámolva,
sírbarázdákként ringva, ringlódva,
új temetőként kiáradva,
ó-temetőként kiszáradva,
süppedt sírokként apályolva –

menjünk Donkanyar-apánkhoz,
Voronyezs-Donkanyar-apánkhoz,
Isonzó-Galícia-apánkhoz,
Világos-Temesvár-nagyapánkhoz,
Ob-Jenyiszej-öregapánkhoz,
vén-sír-Atlanti Óceán-apánkhoz,
a Szabadság Szobor-kopjafához,
a Fáklya-ravatali gyertyához,
gyere szanaszét-apánkhoz
szanaszét-szívű, szavú apánkhoz.

Egyik lábunk Északnak menjen,
másik lábunk Delelő Délnek,
Balsors-véres-kard kezünket
nyargaltassuk kopjás Keletnek.
Koponyánkat, Gellért hordóját,
gurgassuk keresztes Nyugatnak.

Nincs zöld, hol ne füvelltünk volna,
föld, hol ne röglöttünk volna,
ég, hol páránk ne egesedne,
ág, hol porunk ne leveledne,
eleven ekékkel a tengert
szántottuk sírokkal a tengert,
fölszántottuk sírral a földet,
eleven sírokkal a földet,
s vetettünk bele élő embert,
búzaunokát, rozsszüléket,
arattunk láncot, láncos lángot,
üszög-időt, pipacs-igéket.

Gyere, fiam, menjünk el apánkhoz!
Gyere velem,
Fiam!