Sajó Sándor: A veréb

Bús ősz borong a Kárpátok alatt,
Dermesztve napfényt, szárnyas bogarat;
Ködfátylas csendben hallgat a határ,
S te már úton vagy, jó gólyamadár.

Indulsz te is már, sürgő fecskeraj,
Hisz igazad van, – éhen itt ne halj;
Hisz igazad van: szomorú az ősz,
S ha új tavasz lesz, – újra visszajősz.

Könnyű szárnyúak hasznos igaza:
Hol sok bogár van, ott van a haza;
Szomorú felhős magyar ég alatt
Mit keresnétek, kényes madarak?

Itt őszre jár most, aztán jön a tél,
Verébhad itt majd koldulgatva él;
Lent, messze délen most van kikelet,
S ti nem lehettek hitvány verebek…

Könnyű szárnyúak, jó, – csak menjetek!
Én a verébről mondok éneket,
S dicsérem ezt a kicsi madarat:
Koldus, kopott, de hű és – itt marad!

Zord télen, majd ha éhség kergeti,
Jut kenyeremből morzsa is neki,
Szelíden hívom: jöszte közelébb
Osztályos társam, szürke kis veréb!

Lásd, egy a sorsunk, ez köt engem is:
Hűség e földhöz zordon télben is,
S bár soh’se érjünk enyhébb sugarat,
Szenvedve, sírva, ha így van megírva,
Élünk-halunk a magyar ég alatt!