Döbrentei Kornél: A rendíthetetlen lovag

                    Gróf Tisza István szoboravatására

Hazával házalók védhetnek hont?
Hasznot, éber orruk ha megorront,
megkaparintják az Idő Rostát.
Honnan a jog, rájuk ki ruházta át,
hogy kény és kedv szerint kihullassák,
ki szabad, s kőműves páholyba ront,
karddal és elmeéllel nemet mond,
mert a Kárpátok magasán túllát,
s néz ördögbugyra-forgy Európát.

Látnok-lét: halálos huszárvágta,
hosszabb, mint Ér fut az óceánba.
Ki fajtájáért vívni kész, bolond?
Puszta férfibátorság nem elég,
ha rád tör hergelt, dúvad csőcselék,
agyaruk közt feszül szűk horizont –
Földi csillagösvényen mártírok,
Szent Imrétől Nagy Imréig soruk:
méreg, pallos, pisztoly, hóhérhurok
a végzetük s más, ötletes gyilok,
itt a kard ki kard mersze elválik,
s mit ér a hazáért mindhalálig!

Leölni képesek, lenyelni nem,
torkukon akad a nemes tetem,
még a férgeknél is alább valók,
a mindig Dózsa húsába falók,
nem tudnak megosztozni fejeden,
talpadig sem ér a sok alantas,
ám hirdetik: szent küldött a sátán,
meg nem futottál, gróf Tisza István,
úrnak, magyarnak egyként hatalmas.

Rendíthetetlen, Rettegett Lovag,
nem engedted eltévedni lovad,
bár űzte ösztöke, fogta istráng,
törte zabla, s kapcaszagú szél ráng
a zászlótestben, s Te tusát próbált,
ki a halálért annyiszor sort állt,
viszolyogva utáltad a háborút,
nem voltál lúdtalpas, ócskán korrupt,
ki önajzásként virtust emelget,
papírbakancsot árul szárny helyett,
közben „rá, rá hajrát” hetykén üzen:
fiaim, járjatok így a vízen.

Szúként-szorgos, ügyködő újbátrak,
akár, ha ma, rágni nekiláttak
– olyik zsoldért vagy tévhitből balgán –,
hogy Szent István örökét széthordják,
vérezzen ki, vesszen Magyarország,
barbárak zúduljon ránk a Balkán.

Tisza gróf mindezt előre látta,
elhullunk és mindenért hiába?
Őriző volt a strázsán, lelőtték,
végzett vele az ocsmány, orv attak,
bűnbakkellett, kapitális nagyvad
– ős igazság s naprakészen antik,
fölesznek, mint disznók, a brigantik –,
hullása nyomán, hónapok alatt,
a Test Trianon-csontvázzá apadt.

Tudta, halálnak halálával hal?
Vívott Európa nagyjaival
a beltörpe, sok önjelölt titánnal,
és mindig szemközt, sohase háttal,
mint valódi Herkules, muszájból
küzdött, szilajult teljes erőből,
hitte, oroszlánbőgés nem tör föl
sakáltorokból, torzult nyúlszájból.

Miért a feledés a mi urunk?
Az élettel bíbelődni ununk?
Olykor nekiveselkedik merszünk:
el- s kikaparni, s díszgyászt azt tudunk,
ocsúdásunkban lomhának tetszünk,
van zarándoklat, vissza és előre,
hiány harap a szobortemetőbe;
a bűnösök szálljanak alá csak,
s magasodjanak fel az igazak,
nem csupán kívül, mint kelő nap,
bent világolják el, feltámadunk,
bronzon, márványon átüt a szívhang,
múltból riaszt, mint félrevert harang,
hordjon ki szikrát mélysötét agyunk.

Gyúpont-szemgödreim nem üresek:
üzenem, felnőni siessetek,
azért keltünk életre bennetek
– tanulságtok erre most volt elég –,
hogy végre magatokra leljetek;
óvjátok, ki ma velem egy rangon
húz ország-igát, meg ne roggyanjon,
felelősen, ha vállal nemzetet,
érte oly árat, mint én, ne adjon,
bár végzet ellen senki nem tehet,
erőt éltében kapjon tőletek.

Ne tűrjetek további szívcserét,
ám az ősi szűt emeljétek fel,
lelketektől megtelve élettel
szobrom s a Nagyisten legyen tanúnk:

Kiirthatatlanul megmaradunk.

                                                          2011