Juhász Gyula: Ballada a honi tájakról

Az álom és a vágy biplánján
Szoktam utazni én ma már,
Hazámnak minden tája vár
És annyi táj rabságban, árván
És oly közel ma sok határ,
Melynek sorompóján a festék
Friss még,
Mint seb, melyet ütött ellenség.

Ó mennyi szép, ó tarka város,
Dómmal, mecsettel ékesen
Tündöklik völgyön és hegyen.
És mennyi poros, mennyi sáros,
Mégis, magyar táj bánatához
Illő ez és kedves nekem.
Az egyik szép, mert ott születtem,
Másik, mert szívem hölgye járt ott
És van
Város, hol még nem láttak engem.

De elmegyek, hiába állít
Tilalomfát ma végzetünk
És bár napunk most éjbe tűnt,
Meglátom fényben még csodáit
Minden tájadnak, miket áhít
A vágyam, bár ma elorozták
S csonka
És béna koldus ez az ország….

Herceg, idegen, aki sorsát
Látod s hogy a könny óceán itt
S minden szívben harag parázslik,
Tudd meg:
Kigyúl s féniksz lesz Magyarország!

                                         1920.