Diószeghy Dezső: Magyar, sorban

Lehet-e az, hogy a magyart
Mindég sújtsa az átkoz végzet?
Kit nagylelkűn testvérré fogadott,
Az vele testvérként nem érzett?…
Mikor véresen és kimerülten
Saját fia ellene támadt,
Akkor az, ki asztalánál úr volt,
Gyáván mégis ellene támadt?

Lehet-e az, hogy a magyart
Büntetlenül még ma is bántsák?
Mi mámoros nótával a múltra
Terítsük a feledés palástját?
Elvették nyelvünk, kenyerünk, házunk,
Éhezők és rongyosok voltunk,
Hullott a vérünk, hullott a könnyünk
S börtön várt, – ha igazért szóltunk.

Lehet-e az, hogy a magyar
– Ma is szolga hazájában, –
Éhező koldus Lázárként nézzen
Volt kínzóink asztalára?…
Millió magyar még kenyér nélkül,
Homloka csüggedten a porban
Hangos szóval most elől legyenek,
Elnyomóink a magyar sorban?

Nem úgy, testvér! Lehullt a börtön.
Tekintsünk bátran mi egymásra,
Vizsgáljuk lelkiismeretünket
Készüljünk igaz számadásra…
Mi nem kérünk többet, csak a jussunk,
De ha nem kérjük, tőlünk gazság!
Urak vagyunk és nem bosszúállók,
De lesújt a magyar igazság!