Sík Sándor: Megértettem, hogy kenyérnek születtem

Van, aki toronynak születik, és van, aki remetének,
Van, aki őrlő szájnak, és van, aki csemegének:
Engem magnak vetett a Magvető,
És kenyérnek, annak is feketének.

Mintha csak játszani, bújtam elő
Meleg mélyedből, drága földem,
Kíváncsian, szelesen, zölden.
Babusgattak öreg barázdák,
Hízlalgattak kövér májusi pászták,
Éreztem a jó napsugarak csókját,
Míg körülem pitypalatty furulyáz,
És borzas szelek játszanak fogócskát.
Így nő ki nyurgán fiú és kalász.

És éreztem, amint a fürtös száron
Az Isten ujja végigsimogat,
S rámtelt a törvény: minden búzaszálon
Csak egy kalász marad.
És itt a pecsét is a szívemen:
A Szűz Mária áldott képét
Viseli minden búzaszem.

Aztán levágtak, a szérűbe hordtak,
Verejtes nyárban csépen meghadartak,
Malomba vittek őrletők,
Két kő között megtörtek ők,
Azután sötét kamrába kerültem,
És megsüppedtem (puha liszt), és magam merültem.

Aztán egy koporsószerű
Mély tekerőbe dobtak,
Két bütykös nagy tenyér belémmerült,
És nekifogtak:
És addig téptek, szaggattak, tepertek,
Öreg kovásszal úgy-úgy elkevertek,
Hogy sírtam, és a könnyeim cuppogtak.
De addig nyúzott a két hadaró,
Míg elmúlt bennem minden savanyúság,
S nem állta görccsel rossz csomó
Tésztámnak tiszta belehúsát,
S igaz kenyér törvényeként
Színig dagadtam az edényt.

Úgy majd aztán a kemencébe raknak,
Míg porhanyó leszek és szép piros,
Meleg cipó, kívánatos.
Mert kínban kel meg a kenyér
Emberfalatnak.