Sántha György: Isten cséplőgépje

Csillagtól csillagig
örökké jár a Fény.
Suhogó gyémántszíj
forgatja gyötörvén
a roppant masina
miriád kerekét:
pergetett világok,
rendszerek ezerét.

Kis Göncöl, Nagy Medve
egymásba fogódzón
zúgatják az orsót:
a Sorsot, a sorsom.
Tejutak forognak
a titkos messze Egy
sugárzó erején.
Egyszerű egyszeregy.

Tavasztól tavaszig
újtól új búzáig
sodorja a Földet
a szent Napsugár. Víg
villannyal hajtja s friss
zsákokba csorog a
nappalok éjszakák
aranya konkolya.

Pereg az Évszakok
gyönyörű újrája,
egyhangú unalma
és örök újsága;
háború, rossz béke,
századok vétkei…
A munkás magyarok
lelkét majd szétveti

a Vágy… Már hallom az
új Idők rostáján
herék, hitetlenek
polyvába hullását
s győznek a földéhes
dolgozó seregek,
a szívem szívedbe
kapcsoló szeretet.

Befogja a rögöt,
a csírás jó magot.
Harcok és szent halál-
termette új dalok
zengetik a hegyet,
zsendítik a kalászt
s a porszem felkiált:
„Mi atyánk! Mi atyánk!”

Csillagtól csillagig
örökké jár a Fény.
Suhogó kis és nagy
szíjjakon gyötörvén
forgatja a Gépnek
miriád kerekét…
Búzának csépeli:
a népek kenyerét.