Kersék János: Templomcsend

Elörült örömök, kifájt búbánatok,
Észrevétlen, hűtlen magamra hagytatok.
Templom-csendes lelkem, mit akarsz még várni,
Ha nem tudsz örülni, ha nem tudsz már fájni?

Fújja nagy fanfárját odakint az Élet,
Öröme, bánata egyképp szerteszéled;
De nem tudja lelkem elsodorni még se,
Közönyös a harca, apró küszködése.

Másoknak szívében vágyatajzó célok,
Mikért összecsapnak vértivó acélok,
Másokat borzasztnak nyitott hideg sírok,
Nekem nincs örömöm és én nem is sírok.

Meg-meglegyint a múlt, mint üres templomban
Egy ledobott kavics a kőkockán koppan,
Aztán újra nagy csend feszül a boltíven,
Elveszté hatalmát a vágy a holt szíven.

Vágyak, álmok ott kint rajzanak körültem,
Elmúlt, miért sírtam, aminek örültem,
Bús, nagy stációkban mindenütt pakolnak:
El kell egyszer menni. Mindegy: Ma, vagy Holnap.