Orpeus / Felvidék/: A magyar költő hivatása
Gondviselésszerű a magyar költő hivatása!
A tengernyi szenvedéssel, de csak kevés örömmel átszőtt, becsülettel végigküzdött, dicsőséges múltunk fényes tanúságtétel a bennünket el nem hagyó, sorsunkat szeretettel féltő gondviselés mellett. Amidőn a gyötrő megpróbáltatások vihara legjobban tombolt felettünk, amidőn sötét kárpit ereszkedett mindenre, amiért hősies kitartással annyi életet és vért áldoztunk, úgyhogy az örvényszélén támolyogva, már-már veszve láttuk legdrágább kincsünket, jövőnket is, – akkor megszánt bennünket az isteni mindenhatóság: életet támasztott vérünkből, költőt adott, hogy a vak sötétséget fölverje riadó szavával, s bizakodó hittel hintse szerteszét a remény aranyugarait.
Magyar költő! Szent volt mindig, s az is marad örökké a te hivatásod!
Más, boldogabb nemezt költője kiváltságos helyzetében élhet csupán a szép eszméinek, s ezen fönséges inspiráció minél tökéletesebb, művészibb kifejezésének, – a magyar költő hivatása nagyobb, mélyebb volt ennél, mert missziója mindenkor apostoli volt, s ez vár reá az idők végtelen folyamán. Sorsa el van kötelezve a nemezt életének: ihletett lelke a soha meg nem alkuvásnak, a tántoríthatatlan hűségnek, a folyton erőt merítő s egy pillanatra sem csüggedő kitartásnak, a messze szállóvágyaknak, a kipusztíthatatlan reménynek, az erős hitnek és mindenkor helytálló acélos akaratnak izzó lángoszlopa. Ami nemes szándék és lelkes felbuzdulás, ami szent cél és a boldogság mámorába ringató vágy csak élt valaha öntudatlanul vagy a sejtés fátyolába burkoltan a nemzet lelkében, mindennek a költő adott szívet megragadó, öntudatos és határozott művészi kifejezést. Átéli önmagában a nemzetre szakadt sorscsapások minden kínzó árját és gyötrő fájdalmát, megittasult boldogsággal fogadni a szemernyi életöröm balzsamcseppjeit, utat szabni, célt kitűzni, másoknak, egy nagy testvéri közösségnek világítva, önmagát emésztve lassan elhamvadni: ez a magyar költő gondviselésszerű missziója!