Wimberger Anna: Most elpihentél drága föld…

Most elpihentél drága föld,
te óriás, kerekded, barna emlő,
mit szívtak millió éhes életszájak.
Most elfordult szent szeretőd a nap,
az osztó nagy násztokba belefáradt.
Most egyedül vagy, barna bús magad,
csak szíved mélyén szent, melengő lázak,
s öledbe bújik minden kis csíra állat,
s az öled ringat ezer jövős álmat.

Csak bús kiverted, hűtelen fiad, az ember
nem fordul még feléd és áldott megpihenten
nem kezdhet új tavaszt.
Mint régi boldog gyermekded időkben,
mikor még forrón, szívedhez nőtten
élt, – s öledbe bújt, mély barlangos öledbe,
ha fájt az éj, s a hideg bús messze.
Most átrohan sok dús csodádon,
lidércet hajszol buta lázban,
tudás borát habzsolva issza,
és fogy az út és messze fut
és nincsen vissza.

S te vársz… Ölelsz.
S fogytán a télnek dalolni kezdesz.
Halk pianókkal indul az ének,
dagadva nő, harsányra zendül,
s tavaszba bomló, döngő szívedtől
az égig csap piros dala,
az örök Húsvét, a Feltámadás, az Alleluja!…