Mindszenty József: Segítse a magyar a magyart!

    Budapest, 1945. november 18.

    Kedves Fiaim és Leányaim!

1291-ben III. Endre királyunk 80 000 fegyveressel Nyugatra vonult. Nem kezdett harcot, csak felszólította a hódítót követei útján, adja vissza a magyar területeket. Ez nem történt meg. Ekkor elindult a Lajta és Bécs közt a terület pusztítására, foglyokat szedtek, a gabonát aratás idején elpusztították. Az ország előkelői nem tudták nézni hat hétnél tovább a pusztulást, keresztülvitték a békekötést. A foglyokat hazaküldték, az éhínség veszélyének véget vetettek. /1/

    Így volt ez régen, nagyon régen.

    Amennyiben siralmas minden pusztulás, annyira felemelő minden segítség a pusztulás világában, amely most a háború révén a mi szomorú osztályrészünk.

    Október 14-én a Bazilika szószékéről esengő szóval fordultam a nagyvilág megértéséhez, mentsék meg a pusztuló magyar életeket. A félelmetes tél kúszik már, hogy elvigye az életeket. Mi várjuk a külföldön megmozdult szívek segítségét. Amit az Egyház kezéhez adnak, afelől nyugodtak lehetnek a jószívek, ők maguk sem sáfárkodhatnának vele gondosabban.

    Szent Erzsébet ünnepének előestéjén, amikor magyar múltunk legnemesebb asszonyáról emlékezünk, aki családi, hitvesi, özvegyi, édesanyai nagy kereszteket hordott, de nagy kereszteket emelt le a mások vállairól a szívének áradt, hős szeretettel, aki kötényében alamizsnát visz, de azokat beborítja a rózsa, ma a fővárosi Karitász meleg ünnepén, essék szó arról is, hogy álljunk mi magunk ebben a télben magyar a magyart segítve.

    Nem lehet csak külső segítségre hagyatkoznunk. Akármennyire levégeztünk mi családról-családra, akármennyire gond talánya is minden családi szentély, a családi küszöbök mégis nyíljanak meg sorsközösségben. Mindenki szűkösen élhet liszt, fa, ruha, dolgában, de azért van kölcsönös segítségre mód. Az alamizsna fészke sohasem az erszény, sohasem a ládafia, a fáskosár, a ruhatár, hanem az érző emberi szív. Legalábbis ez mozdít meg pénzt és anyagot helyéről a felebarát felé. Nos, sok minden elveszett a magyar földön, de a magyar szívek, akik szép szóért az ingüket is odaadják, hála Isten, élnek.

    Amikor Kőhidára érkeztünk 26 papommal úgy Karácsony tövében és elfelejtettek 48 órára élelmezni minket, a 130 fegyőr felesége és leánya először megsirattak minket, aztán vékony készletüket elkezdték hordani. És jutott nekünk, de jutott a kísérő csendőröknek is, mert azok tarsolyában sem ennivaló, hanem nekünk szánt lövedékek puffadoztak.

    Mi az eligazítás a nagy télre?

    1.   Azokhoz, akik a koldusország dúskálói, az volna a kérésem, csapolják le a bűnös bőséget szenvedő honfitársaik javára. Szent Szeverin, a népvándorlás viharának apostola, amikor befagyott a Duna, megakadtak a gabonaszállító hajók és Faviana (Bécs) városában kitört az éhínség, megtudta, hogy egy Prokula nevű gazdag asszony nagymennyiségű gabonát rejteget, hogy majd a legnagyobb ínség idején adja el uzsora-áron. Elment hozzá és felelősségre vonta:

    „Miért lettél nemesi származásod ellenére fösvénység rabszolgája? Nem tudod-e az Apostol szavából, hogy ez bálványimádás?… Szállj magadba! Ha kiosztod azt, amit gyalázatosan elrejtettél – míg Isten gyermekei éheznek –, többet segítesz magadon, mint a szegényeken.” Az asszony megrendült és kiosztotta gabonáját. S az Úr, aki a fukar szívet is meglágyítja, a Duna jegét is megolvasztotta. Mire az asszony gabonája elfogyott, megérkeztek a hajók. /2/

    2.   Akiknek nagy szívük van, de kicsi a készletük, azoktól azt kérem az irgalmas Jézus nevében, Szent Erzsébet történelmi üzenetével:

    Kenyeredet az éhezőkkel és szűkölködőkkel együtt egyed, ruháiddal pedig fedd be a mezíteleneket (Tób. 4, 17). Akinek két köntöse van, ossza meg azzal, akinek nincsen; és akinek élelmiszerei vannak, hasonlóképpen tegyen (Lk. 3, 11). Lesz még nehezebb napunk, mint most van a szűkölködőknek. De azt a napot itt, most, ezen a télen intézhetjük el a szegény felebarátokkal: Jöjjetek, Atyám áldottai, bírjátok a világ kezdetétől – különösen 1945-46 telén – nektek készített országot, mert éheztem és ennem adtatok, szomjúhoztam és innom adtatok, idegen voltam és befogadtatok, mezítelen voltam és felruháztatok, beteg voltam és meglátogattatok, fogságban voltam és eljöttetek – folytatni lehetne: szomorú voltam és vigasztaltatok.

    Bizony mondom nektek, amit egynek a legkisebbek közül cselekedtetek, nekem tettétek (Mt. 25, 34-36; 40)

    A legkisebbnek; jaj, de kicsinyek lettünk, de az Úr Jézus kicsinyei lettünk mi, éhező, mezítelen, beteg, fogoly, szomorú magyarok.

    De soha ilyen közel nem voltunk az üdvösséghez, az Úr Jézushoz:

    Alamizsnáink, mint Cornelius századoséi, emlékeztetőül szállnak fel az Isten színe elé (ApCsel. 10, 4).

    Édesanyák, akiknek áldott szeretetében egy-egy család boldogan fürdik, tágítsátok szíveteket, terjesszétek ki kezeteket túl a családon! Nagy leányok és gyermektelen özvegyek, a nemzet szomorú telén legyetek melegszívű, szellemi édesanyák! És mindenki, pap, tanító, jogász, hivatalnok legyen a szellemi anyaság zászlóvivője a viharban, a kietlen télben vergődő magyar életben.

    Mikor Szent Erzsébetet a magyar urak keserű sorsban találták, hívták haza, nem jött haza, mert több a szegény Türingiában, mint a gazdag magyar földön; ma nem mondd ezt, Szent Erzsébet, mert nem volna igazad és a jóság a legnagyobb igazság. Gyere haza kedves Szent Erzsébet. Van nyomor, állj az irgalom – sereg élére.

/A fővárosi Karitász Szent Erzsébet ünnepélyén a Ranolder-intézetben./

/1/ Freher Germ. r. Script. T. I. pag. 482.
/2/ Schütz: Szentek élete. I. 39. l.