Sajó Sándor: Magyarok harca

A vérmezőkön, bősz csatákban
A magyar paraszt most a hős;
Megy, száguld mint előre bátran, –
Oly daliás és oly erős!

Szeméből értelem sugárzik,
Szívében lelkes indult,
Átérzi, mit tesz: mindhalálig
S a harcban mégis jól mulat.

– Ne kutassátok lelke kulcsát,
Mit ő tud, nem tudhatja más;
Nem zsoltárlelkű betanultság
E vérző sírvavigadás;
Egy ezredéves harci készség
Ösztönzi itt a lelkeket:
Bús elszántság és szent reménység,
Hogy ami lesz, csak jobb lehet…

Csak engedjétek, hadd csatázzon,
Csak hadd mutassa most, ki ő;
Csak hadd röpítse büszke szárnyon
E rettentően szent idő;
Ekéje mellől fölriadozva
Ha sorsa véres viadal:
E televényföld ős parasztja
A harcmezőn is hős magyar!

Csak aztán – aki hírbe zengi,
Becsülje is meg igazán;
Csak aztán – ne feledje senki,
Hogy ő a nemzet e hazán!
E földön ő az ősmagyarság,
Az őserő, az ősi kincs, –
Hűségén épül ez az ország!
S e nélkül itten semmi sincs!…

– A vérmezőkön, bősz csatákban
A magyar zászló jár elől,
S a jövendőkre lengve bátran
Nekünk is új időt jelöl:
A régi vágy, az égi törvény
Meddő tovább már nem marad,
S a magyar nép a maga földjén
Dicső lesz, tisztelt és szabad!