Fehér Tibor: Örök bú
A tájon örök mélabú lebeg,
s Bükk felett terhes, nagy fellegek,
estére majd vihart szülnek ők,
a méla tájra szürke szemfedőt.
Paraszt kapál a répa rőt tövén,
sovány paraszt, a föld pedig kövér.
Magyar sors ez, örök és szomorú,
minden homlokon gondból koszorú.
A nádas szélén gólya kelepel,
olyan a nád, mint sötét-zöld lepel;
a rossz úton ökrös-szekér zörög,
búsak az ökrök, itt minden bú örök.
Egy isten halt meg itt egyszer talán,
a boldog napok tűnő alkonyán.
Szállnak a felhők, majd vihart szülnek ők,
s holt isten szemére szemfedőt.