Vértesy Jenő: Magyar párbaj

     Németújvár, Győr feldúlva,
Minden kincsük’ elragadták
Német urak, – a rabló faj!
Sváb lovagok, – a haramiák!
Iván, a Németújvári,
Ajkát rágja vad dühébe’,
Iván, a Németújvári
Esküszik, hogy fizet érte.

     Ing-leng tolla a sisaknak,
Kihívásra az a jel.
Vérszínű az Iván tolla,
Apródjával küldi el:
„Nosza, Hermann, nosza Berchtold
S ti megannyi németek!
Álljatok ki nyílt mezőre,
Ott vívok meg véletek!”

     Hermann lovag vén Berchtolddal
Vígan koccint arany kelyhet.
Kelyhük’ magyar ötvös verte,
Boruk magyar tőkén termett.
Vén Berchtold szól ifjú tűzzel:
„Állj ki, magyar, – megkapod!”
Szakállába nevet Hermann:
„De az árát megadod!”

     Aratásra ért a termés…
Indul hadba a németség,
Vas a mellük, vas a hátuk,
Lovaik is vassal fedvék.
Ékköves a Hermann vértje,
Berchtoldon réz vért feszül.
Konrád pajzsán sárkány tátong
Preusselén meg sas repül.

     Fürge íjjas magyar népe
Iván úrnak szembejő:
A páncéluk a bátorság
És a pajzsuk az erő.
Selyem ing van Iván mellén,
Kardja görbe, magyaros,
Maga könnyű, mint a párduc,
Szögszín lova takaros.

     „Beste német! ez nem járja,
Hisz’ titeket vas takar!”
„Mért nem bújtál te is vasba?
Az a te bajod, magyar!
Címerünk van fegyverünkön,
Nem veszed meg semmi kincsen!”
„Föl az íjjal! Megállj német,
Id’adod te még ma ingyen!”

     Lám, a buzgány balga fegyver,
Dárda, szablya oktalan,
De a nyíl már finomabb szer,
De a nyílnak esze van.
Hol a páncélt fűzik össze,
A nyíl szeme odalát,
Bármi kis rés akad közbe,
Oda fúrja be magát.

     Aratásra ért a termés:
Dúsan arat a halál.
Száll a nyíl, száll, mint a zápor
És egytől-egyig talál.
Nyihog a sok megvadult ló,
Hörög a sok lelőtt ember.
Jaj annak, ki futni próbál!
Árad a vér, mint a tenger.

     „Gyilkos magyar, ez nem járja!
Nem vagytok ti lovagok!”
„Mért nem hoztál te is íjjat?
Német, ez a te bajod!”
– Ragyogó ég, aranyos nap, –
Búcsúzz, német, el kell válni!
– De apródját küldi által
Iván, a Németújvári:

     „Azt üzeni az én gazdám:
Nyílt a karom, tárt a mellem:
Páncél nélkül álljatok ki,
Egy szál karddal kardom ellen!”
…Föllélegzik a sok német:
Nosza kardra! Meg van mentve!
Iván, a Németújvári,
Mint a párduc, úgy vár szembe’.

     Kél Hermann hős: „Hajrá, rajta!
Én megharcolok vele!
…De vért nélkül – én teremtőm!
Hisz’ fölnyársal a szeme…”
Három vértben se mernének, –
Berchtold sápad, Kondád reszket, –
Inkább vívnak az ördöggel!
Szívesebben mind itt vesznek!

     Bezzeg már olcsóbban adják!
Ott hever pajzs paizs hátán,
A sok címer: sas meg rózsa,
Arany medve meg kék sárkány.
Tollas sisak, ékköves vért
Porba fekszik szégyenszemre.
Még szablyáik’ is elhányják:
Úgy hódolnak kegyelemre.