Tornai József: Az isten-semmi

        Te voltál ott a hó fölött
                        a kopár fa ágán,
midőn kamaszkoromban
              síléceimmel dombról-
                             dombra
       feléd suhantam,
                  te hívtál, hogy ott maradjak
a hidegben,
            a téli dercés köd-hálóban is,
             te voltál a síkság homály-szoknyájába
            belenyilazó rétisas-vijjogás,
                   te voltál, mikor gyerek-révületben
hókristályok körme
                 kaparászta a kis szoba hunyorgó
                     ablakát,
                      te voltál a lábom előtt feketedő
                      hosszú-nyelvű mocsár,
                      te voltál a bíbicek szakadatlanul
villogó jajgatása,
                      te voltál a kemény nádszálakat
          újra megbúgató szél,
                      te voltál, kit kerestem
                  harmat-ütötte gyalogutakon,
bénultan üldögélve a rám-vetődő
        augusztusi nap oroszlánszájában.
                      Te voltál az isten-semmi:
                      himnusz és haláltánc,
                  nem szólalsz meg
csak az árván-hagyott bogáncs tüskés fejében,
          csak a levágott kisborjú
              anyjának visszareszkető térdeiben.
Sokáig
              laktál a templomokban,
     vizekben,
             galambjaim farktollában,
                 a port elverő
     esőcsöppektől orromba szálló illatban,
a göncölszekér
               háztetőt markoló
               csillagaiban.
                            Te vagy az isten-semmi:
     megtalálhatatlan bibe
                 a sötétség bimbójában.
                  Te vagy az isten-semmi:
                               menekülsz előlem
              tajtékos lovaidon
a sáros, ellenséges virradatban,
     mikor még alszanak a fák.
                       Csak a dombok maradnak
                 meg nekem a patkók
     irgalmas bevágásaival.
                       Patkók nyoma a homokon,
                 patkók a történelmen át,
patkónyomok a semmi
              vadvizeibe;
nyomok a fehér  nemzéstő-foganástól
       a születésig,
       születés  vérétől a gyerekkorig,
                         mikor még fű a fű,
                   és a zöld kis szív ugyanúgy
dobog,
         mint fönt
                óriás-testvére:
                             a nap.
         Ezután már egyedül.
     Utoljára fülelve
            egy nyerítést a szélben,
             paripáid eloszló patkó-dörejét.
      És eljön az asszony kora,
      a férfié,
                      az isten-semmi kora.
Fölpattannak az öröm-fa
                      fürtös hüvely-termései,
                      kipördülnek
                      a rettegés-magok:
vállig lángtarajos férfi menekül
                       jégtáblák közt
            vérző asszony után.
                         Gépek csörömpölnek
                          elébük,
                    fegyverek fogsora
kinyílik, ordító szögesdrót-sövény
                           a lágyékukon.
                   Az isten-semmi
                   két öl dobpergése és pusztítás,
az isten-semmi
béka és paradicsommadár,
                    az isten-semmi
                    a totemállatunk,
       az isten-semmi
       szivárvány-gyöngy-vízió
                 és kifosztott koponyaüreg,
                          az isten-semmi
                          az idő fölfeslése
                   és megszakíthatatlan
                 éjszaka-szövet a csontokban,
                             reményekben,
az isten-semmi
tavaszi ujjongás rügyekkel, fészkekkel a bokrok könyökén,
                   folyók szája sarkán
                        és őrült, széllel sikoltozó
hósivatag
         az ég alaszkai torkából.
                 Az isten-semmi áttetsző elmévé tesz
és rothadó hullává,
         a lét legbelső méhének napsejtjévé
                    és eldobott jázminággá.
       Az isten-semmi a magasságban megdermedt
                        szárnyú madár.
                  Az isten-semmi
                  a méz és a méreg,
                               a tekintet
       és a fehérre fehérrel meszelt messzeség:
hosszú utaim hozzád kanyarogtak,
                         kóros homokdombok
               feléd dobáltak,
                         a lelőtt katona
arcával te néztél rám
               az ágyúzás-kavarta pocsolyából,
               a vértanúk
                      hurokban eltört nyakcsigolyája
                  a te hívójeled,
                         nők fekete-piros
     húspecsétje
              beismerő vallomásod.
Isten-semmi: közöny befagyott tekintete,
isten-semmi: hegyekkel eltorlaszolt ajkú,
isten-semmi: mészárszékekkel és vágóhidak
                              gyönyör-ura,
               te küldöd a betegségeket,
                    a mamut-lábú fa recsegve
                     dűl ki árnyékodtól.
      Hívtalak a félelem ellen,
            a lélek csontrákja ellen,
        te csak hátrálsz.
              Kisfiú koromban jobban
        szerettél,
               de én most is úgy lesek
               tavaszi rozsvetés-mosolyodra,
mint akkor,
           most is úgy virrasztom az éjfélt,
           mikor odalépsz madárfej-maszkodban
                     az ágyam mellé,
                                és  megkérdezem,
meddig akarod még, hogy itt éljek
                         ragyogásoddal
                   és a semmivel,
                   de csak rekedt hang válaszol
        a horgas csőrök közül,
        csak a mindenség sziklákba,
                      lombokba
                      bugyolált álma suhint rám:
                 nem ébredhetek föl
s te nem vetheted le
                       csillagképekkel festett
                          bőrödet.
        Az isten-semmit nem lehet letépni,
             lebeg fölöttem
             varjúszárny-förgetege.

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf