Farkas Árpád: Zsoltár

Lekeveredtünk ismét az állatokkal,
és feléd nyújtott tenyerünket
a zápor szögeivel vered át, uram,
és mérgezettek a te zivataraid,
és a te látogatásaid kénnel és kámforral valók.
Állunk ideszegezve hideg szögeidtől,
állunk kétlábra ágaskodva,
állunk dicséretedre.

És hurkásan csurognak alá
tekintetünk ablakain a te vizeid,
alázuhognak
gyermekkorunk könyörgő rétjeire,
csöngős csikaira,
göndör bárányaira,
szelíd füveire,
arany almáira.

Ha férfikor ígértél, Uram, az ifjúságot
mért mosod belőlünk el?
Ázott kutyák melege bűzét, szegénység
szagát ránk mért küldöd?
Állunk ideszegezve
a te szögeidtől,
pogány düheidtől,
s zengve a te dicséretedet,
iszappal fordul ki szánkból az étel,
ajak közül a vízzel telt pohár. –