Zsabka Kálmán: Sorsunk
Én édes, drága, bús hazám, imádott nemzetem,
Olyan szegény vagy, mint a fa ősszel az útfelen.
És rongyos, tépett, meggyötört,
Vihartól, vésztől összetört.
Jaj! koldus vagy a koldusabb bitangok küszöbén
És tengődsz alamizsnákon, sírva, akárcsak én.
De nemcsak szegény, árva is, ezerszer árva vagy!
Óh hazám! többé magzatod megnőni sose hagyd,
Mert lásd, most minden rossz kölyök
Rongyod cibálva kiröhög,
A nálad nagyobb nyomorék is sárral megdobál
És védőd – senki sincs, csak én… de rám is hull a sár.
Egyforma sors jutott nekünk, egy bánat tüze mar:
Hogy gyáván világcsúffá tett hitvány kéz, szolga kar
És nem hagyott mást minekünk:
Vándorbotot szorít kezünk;
Az is azonban oly silány, ha majd kell egy gödör,
Megásni véle nem lehet, mert rothadt s összetör.