Wass Albert: Százéves dal az ismeretlen bujdosóról
Ne várj ma tőlem zengő éneket hősi időkről. Íródeákod tollát utálat és szégyen tartja kötözve. S babonázzák szemét lidérces kerge tüzek.
Kossuth és Petőfi nevét kívánod hallani tán? Nosza nyisd ki füled: céda ripőkök ma minden útszéli bordély kapujában cégérül rikoltják e szent neveket! Hősök fattya ma minden orozva lopő s a börtönök őre Kossuth nevét hirdeti őse gyanánt.
Nem testvér, ne várj ma zengő éneket tőlem. E szent neveket én jobban tisztelem annál, semhogy a csürhével együtt üvölteném őket.
Ám mégis szólok egy hősről. Egy árva vitézről mondok el egyszerű dalt. Nevét nem rótták olimpuszi kőbe a rosszkedvű múzsák. Késő utódok sem fontak babért emléke köré. Jeltelen sírját befújta a szél valahol s az idő belepte mohával.
Ámde figyelj: sorsában sorsodat érzem. Ősöd lehetne e névtelen árva legény. Levett kalappal tisztelegj hát emléke előtt, úgy kívánja az illem.
S bocsásd meg e gyarló köntöst az íródeáknak, de mit tehet ő, ha jobbat nem adnak a múzsák?
Trombita harsan végig az utcán!
Trombita! Trombita! Trombita!
Vijjog a hír, mint vércse át a falun: Kossuth apánk üzeni, veszélyben a hon! A zsarnok kétfejű sas karmát a szabadság testébe bevájta: fegyvert ragadjon a nép, ha élni akar! Az óra ütött! Ki hát a legény a gáton!?
Akiben nincs vér, erő, akarat: maradjon otthon s őrizze a kuckót a kemence megett! Férfiak kellenek csak!
Legények, kiknek a virtus nem fut inokba császári pribékek nyársa előtt! Nosza legények! Vér folyik-e eretekben, vagy csak aludttej? Inkább nyaltok-e császári talpat, semhogy kardal a kézben pokol fenekére űzzétek a kétfejű kányát?
No híresek, no! Korcsmár bicskázó bikái! Most lássuk ki legény, a toborzó bizottság előtt!
Kossuth apátok üzen!
Trombita! Trombita! Trombita!
Döccennek a lábak a községháza felé. Feszülnek az öklök. Forró dacos vér arcokba tolul: Ebanyádat, te császár! Kétfejű kotlódat kopasztva hajítjuk az üstbe! Döngették már magyar öklök Bécsed kapuját s döngetik újra, ha kell! Jussunk e földön az élet s nem hagyjuk veszni a jusst!
Szabadság kell a magyarnak!
Döccennek a lábak a községháza felé. Egy barna legény még búcsúzik gyorsan a lánytól:
„Visszajövünk meglásd aratásra s a lakzin kilenc cigány húzza a győzelem büszke dalát!”
Lesütött szempilla alól kigördül egy könnycsepp. De szó nem nehezíti a búcsúzás pillanatát. Fölöttük akácfa bontja szelíden a lombot s odébb a mezőn békésen kolompol a nyáj.
Ez a kép kíséri sokáig. Az úton. A kaszárnya zord fala közt. A gyakorlótér goromba porában.
…Zsenge akác…! Zöldjét akárha a nap csöppentené illatos égi palackból..! Kolompszó… Kéklő magosság… fönt valahol pacsirta fürdik a fényben… s egy zsuppfödeles kis ház tetején fészkét tatarozza a gólya… egy ismerős ablak muskátlit lenget a távolon át… előtte bús öregasszony, térde alatt libát töm ünnepi torra…
„Hé, te legény! Mit alszol ott újra, naplopó mindenedet?”
Sóhajtani sincsen idő. Hasalni kell újra, meg újra. Futni, hasalni és futni megint, látástól sötétig, miként a honvédő kötelesség szigorú parancsa kívánja.
Dörögnek az ágyúk. Puskák ropognak. Halál szele füttyen. Itt-ott ledől valaki: „Jaj, meghalok, testvér…!”
Előre!
„…mondd meg anyámnak…”
Előre!
„…szeretőmnek…”
Előre!
„…vidd el e gyűrűt…”
Előre!
„…a harangot, testvér, húzassátok meg és gondoljatok rám majd egy este…”
Előre! Előre! Mit bámulsz, ember?! Ott van a császári ágyú! Kezünkbe kell jusson,bármi az ára!
„Igenis, hadnagyúr, értem.”
S üres kézre kapja puskáját a barna legény, foga csikordul a kíntól.
„Itt kell hagyjalak, pajtás… az a parancs, hogy előre… béke veled…”
S rohan. S forgáccsá veri széjjel a puskát császári sisakok érctaraján.
De megvan az ágyú.
Küzdelem, küzdelem, küzdelem. Éhségtől csigázva, fáradtan, alélva, piszokban és vérben. Piszokban és vérben. Küzdelem, küzdelem, küzdelem.
Előre! Előre! Előre!
Fut az osztrák, bukik a kétfejű kánya, előre!
Éljen a szabadság, éljen a haza, előre!
És küzdelem, küzdelem, küzdelem. Éhségtől csigázva, fáradtan alélva, piszokban és vérben.
Piszokban és vérben.
…S valahol messze aratnak már a mezőkön…
Koszorút fonnak a lányok…
Kolompol a nyáj: gling-glang… gling-glang…
Koszorút fonnak a lányok.
„Rajta legények! Döglik a kétfejű kánya! Végit járja az osztrák s hazatérünk, ha hullnak a lombok, őszi vetésre!
Előre, előre!
És sárgul az erdő és hull a levél.
„Mire megjön a hó…!”
És megjön a hó. S betakarja a holtakat lágyan.
„Tavaszra, testvér! Mikor zöldül a rét! Tavaszra vége a harcnak!”
És múlik a tél és jön a tavasz.
S rázúdul a muszka a honra. Mint árvíz a zsenge vetésre, mint lombos erdőre a szörnyű vihar.
Világosi síkon így szól a parancs: letenni a fegyvert! És áll a legény; szédül a feje, ökle markolja a puskát.
„Hadnagy úr! Hadnagy úr! Mi lesz itt velünk…?”
„Veszve a háború, veszve a hon.”
„Hadnagy úr! Hadnagy úr…!”
„Legyőztek, fiam, oda már a szabadság. Kossuth menekül, elesett Petőfi… törvényszéket ül holnap az osztrák… jaj a magyarnak!”
Keserű dac facsarja a szívet. Fog csikorog. Lendül a puska a fának. Ezerbe törik.
Ez történt a világosi síkon.
Lopva az erdőkön, éjjel. Rongyosan, éhesen, árván. Lappantyú visít, bagoly huhogása borzongat a messzi sötétben. Farkasvonyítás kíséri a bujdosó harcost. Senkije sincs, csak a gyász a szívében s nyomában a dac s a halál.
Lopva az erdőkön, éjjel. Titkos ösvényen a gránicon át. Nincs haza többet. Nincs haza, nincs.
Békés idegen lankák szelídülnek alatta. Bambán bámul a nép: hírét sem hallá háborúnak.
„Ki vagy s mit akarsz itt? Mi történt véled? Mi átok, mi baj?”
S ő mondja. Kézzel és szájjal és jellel. Elmondja a sorsot, a szörnyűt. Falvakat, városokat miként dúlt rommá az ellen. Mint pusztult asszony és gyermek s idegen korbács csapása alatt mint jajgat egy nemzet ott túl a hegyen!
És hallgatja bambán a nép. És mondja az egyik:
„Cselédem itt hagyott tegnap, munkaidőben, a disznó! Jöhetsz, idegen s pajtámban a szalmán aludhatsz munka után. Mert lásd, keresztény földre vetett el téged a sorsod s kenyerünk héját neked adjuk, ha szolga leszel!”
És lészen fadöntő sziklás cseh erdőn. Bajor pajtában ingyenes béres. Búskedvű kapás dús francia szőlőhegyek közt s kőtalicskázó napszámos ángilus pallér kezén.
S bajor paraszt kertjében a rózsa nem neki nyílik.
Franciák szőlleje is másnak adja borát. S a kőből, amit keservesen hord bús éveken át: idegennek épül mindig az otthoni tűzhely.
„Még ha cseh lennél…!”
„Aki nem német, nem is ember a földön!”
„Francia földön az élet francia csak!”
„Ki népe vagy hát, ember? Mit ér ez a hűség?” S ő mondja keményen:
„Kossuth úr népe vagyok! Bujdosók lettünk, a gazdám, meg én. De egyszer még eljön az óra! Fegyverrel a kézben megyünk haza akkor s szabad lesz újra a nemzet!”
Nevetnek rajta a népek, akár vásári bolondon s elmondatják véle tréfából többször is ezt.
Néha látja még a képet: szelíd dombok ölén fehértornyú falu. És felsajog benne olyankor egy zsenge akácfa… zöldjét akárha a nap csöppentené illatos égi palackból… kolompszó… a tágas mezők fölött pacsirta fürdik a fényben s egy zsuppfödeles kis ház tetején fészkét tatarozza a gólya.
Egy bús öregasszony libát töm ünnepi torra… álmos patakparton sulykolnak a lányok… vasárnap reggel, ha szól a harang s az orgona búg… legények csizmáján megcsúszik a fény és szemben a lányok…
Jaj, soh’se lesz már többé zsenge akácfa illatos lombja alatt pihenés…? soha többé kolompszó, muskátlis kis ablak, bús öregasszony, vidám ünnepi tor libasülttel…?
Soha többé régi szerelmes barna leány, soha többé…?
„Aratásra itt leszel újra, ugye…?”
Ó hány aratás telt el s még mindig itt suttog a kérdés… és selymes pillák alól kibuggyanó hajdani könnycsepp, hogy égetsz… csillogó harmata régi szerelmes időknek.
Régi szerelmes időknek.
Néha még jönnek suttogó szájon a hírek:
„Kossuth ígérte az angol…”
„Segít a francia is, ha legyűrjük a kétfejű sast…”
„Teleki itt járt, amott járt…”
„Garibaldi…!”
S idegen külvárosok mocskában itt-ott fölcseng fáradt zsákhordók száján az ének:
„Majd hoz Kossuth tisztát, Türr Pista meg puskát.”
És igaz csak annyi mindig a dalból:
„Szennyes az én ingem…”
Szennyes az én ingem.
Őszül már lassan a haj, a szakáll. Görbül a gerinc. Idegenben szívósabb a föld, keményebb a fa, durvább a derékalj. Ízetlen a szó, kedvetlen a száj, keserű a bor s a kenyér.
Fáradtak az órák és nincs örömük. Bujdosónak az élete rongy. Szél veri-űzi, sodorja az ár, utak porában az ágya. Kívül a sövényen, kívül a kapun, soha bentebb. Soha jómeleg otthon, virágos kerti lugasban. Meleg asszonyi kart nem várja sehol, nem hívja megszokott asztal. Baráti pohár, pajtáskodó tréfa.
Ha szól a harang, mást hív csak a templom, más nyelveken ért csak az Isten. Még csak a kéregetők közt sincsen helye magyarnak. Ilyen a bujdosó sors. Ha magyart távol vet az élet. Távol az otthoni földtől. Ilyen a bujdosó sors.
Ilyen a bujdosó sors.
Ólom lábakon jönnek a hírek: kibékült a császár a néppel. Feledve harag, keserűség, királyt koronáz a nemzet. Ünnepet ül a magyar, áldását szórja az Isten. Konc szelidíti a láncos ebet már szerte a honban. Díszes hivatal elvette a szót izgága bajkeverőktől. Ostoba az, ki pőrén állja a vártát s les céda egekből hűtelen angyalokat. Lám a szabadság nem kell már a magyarnak, a láncot hurkából fonták orrára, okos császári gyepmesterek. „Miért is bujdosol hát, Kenyeres? Nézd régi vezéreidet! A honfierény hozott idegenben is jó jövedelmeket nékik: mártírglóriák fénye alatt pipáznak bő karosszékben! Kényelmesen írják a hősi époszok végtelen árját. Ne félj, az úri derék nem görbed a munka alatt. Ki törődik ma már egy árva legénnyel, ki törődik veled, Kenyeres…!”
Ki törődik veled, Kenyeres…?
Bús öreg vándor, rongy a ruhája, kezében a bot. Súlyait hontalan évtizedeknek hajlott gerince nyögi. Megy-megy az úton. Dombokon, völgyeken által. Amerről a nap kel, mindég csak arrafele. Nem kell már a szabadság bús idegenben. Otthoni emlékek rabságát hordozza szíve.
Megy-megy az úton. Lábát fölsebzi a kő s a tövis. Étele az, mit mások kidobtak a kertek alá. De jó ma ez így is, mert jaj, hazamenni öröm! Hisz várja egy lány és várják a régi legények! S egy bús öregasszony… s egy bús öregasszony libát töm azóta is ünnepi torra…!
Szíveben hirtelen dobban a vér: első otthoni szó…!
Két ifjú legényke jön hetykén szembe az úton.
„Magyarok vagytok-e?” kérdi s rá nyomban felel is az egyik:
„Az ám! Nem plundrás németek, mint te, svábok nagyatyja, öreg!”
„Én-e?” horkan a vándor. „Ebadta ripőkje! Kossuth seregében védtem e drága hazát!”
Bámul a fickó a furcsa öregre. Társa is nézi. S kétkedve kifordul belőlük a szó:
„Hallod-e vénség! Vitézek voltak azok, kik küzdtenek akkor, régi időkben! Kéregetőknek ott dolguk mi sem lehetett! A hősök érdemeit megőrzé lelkében a nemzet s kárpótlá mindazokat, miket elvett tőlük a sors. Kísértetek ámde, kik hazajárnak ijeszteni, nem kellenek már e haza békés magyarjainak. Garast garasra meggyűjtve épülnek rendre a házak, miket földúltanak egykor könnyelműen eleink. Így hát Nagyapó, ne számíts koldus-piculára. Bárgyú meséidet unják már unokáid!”
S mennek a fickók tovább gúnyos hahotával s a bujdosó áll… döbbenve az otthoni földön.
Varázslat játszana tán…? Ez a fűzfa…! S ott a patak, meg a rét…! Mintha egy gyermek hajdani korban, túl életen egyszer… itt futkosott volna pille után…! És ott a martban ürgére vadászott s utána… rőzsetűzön pirított törökbúzát ama vén vackorfa árnya alatt…!
Ó csalfa varázslat… mért könnyes a szem, ha látni véli múltban azt ami már tovatűnt…?
Mért könnyes a szem…?
És áll a vándor a falu előtt.
És reszket bemenni a lába.
„Adjon az Isten. Keres valakit, atyafi?”
„Egy lányt keresek csak, egy régi leányt. Juliska volt a neve.”
Néz az anyóka s arcára ráncok árnyéka borul.
„Ilyen nevű lányunk nem volt jó ember, soha. Unokánk se. Ezt meghalt uramnak nénje viselte volt hajdan. De ő is férjhez ment messzi vidékre, jó harminc éve már annak…”
Mintha jeges kéz nyúlna a szívhez. Fordul a vándor. Szinte szaladva siet a régi gyermeki házhoz. Nyalka legény itatja vályún az ökröt. Arca dacos, nézése kemény.
„Hé, ember! Mit keres itt? Koldulni menjen a paphoz! Munkás kezet akarunk, nem reszkető aggokat látni!”
Elcsuklik a vándor.
„Élt egy cimborám hajdan e házban. Neve…” És mondja nevét.
A legény szeme villan
„Ilyen nevű ember csak egy volt: apámnak a bátyja, a hős! De hallod-e, koldus! Pajtásodul őt miként mered venni a szádra?! Életét adta hazánkért s gyászolja őt a falu. Mert nagy hős volt s bátor, igaz ember! Míg él a magyar, áldják őt gyermekeink és egyszer az évben érette kondul meg tornyunkban fönt a harang! Gyalázni ne merd emlékét se azzal, hogy rongy-magadat hasonlítod hozzá! Hazátlan kéregetőnek mi dolga lehetne a hon hősszívű nagyjaival? Szedd rongyaidat szaporán, vénség s kotródj a pokolba! Ha nem haltál a honért, mások nyakára ne jöjj!”ú
Langyos egekből álmosan száll le az este.
Álmodozó mezőn békére kolompol a nyáj.
Lent a pataknál dalolva sulykol egy asszony.
Suttogó szóra felel a kút mögött lányvihogás.
És száll lefelé az este.
S puha fészke van benne minden madárnak s minden emberre mécses vár valahol.
Csak egy árnyék surran lopva a kertek alatt s tűnik el örökre az éjben. Mögötte nyom se marad s emlékét elfújja a szél. Úgy éppen, akár az én dalomat, akár a ködöt… mit fák sóhajtanak éjjel lidérces álmok után.
Kísértetek járnak a kertek alatt, de senki se bánja már őket. Régi mesék hőse maradjon meg mesehősnek. Ki elhagyá helyét az élők között bármilyen eszme miatt is: visszakívánnia azt mersze többé ne legyen!
Csalódást ha okozott ez a dal: bocsáss meg az íródeáknak. Zengeni nem tud mást, mint amit sorsa mutat.
